47 méter mélyen
Nincs cápafilm a szokásos panelek nélkül, mint a fenevad közeledtét jelző drámai zene, az ehhez képest „meglepetésszerűen” felbukkanó vadállat – mindig csakis nyitott pofával, harapásra készen –, továbbá a végzetesen naiv és könnyelmű, csinos és kisportolt fiatalok, akik önként feltálalják magukat a tenger legrettegettebb ragadozójának.
Johannes Roberts legalább igyekezett elszakadni a kliséktől, és horrorfilmesként inkább a nyomasztásra és a fóbiáinkra fókuszált, noha ő is két bájos ifjú színésznőt (Mandy Moore és Claire Holt) küldött le a tengerfenékre, egy margaritagőzös mexikói pasifelejtő vakáción.
A film egyértelmű címe után viszont annyi taslit érdemelne egy lucskos cápafarokkal, ahányszor még elmondatja a lányokkal, hogy „rossz előérzetem van” és „mi lesz, ha ez leszakad”, miközben felszállnak az illegális búvárbárkára, amit csak a rozsda tart össze, majd a vén alkesz tengeri medvék hagyják kettőjüket szemernyi tudás és gyakorlat nélkül palackkal merülni, hiszen úgyis védi őket a cápaketrec.
Ezeken gyorsan túllendülhetünk, egyre feszültebben várva, mikor jönnek már a vérszomjas cápák, miután az ebéd fogyasztásra előkészült. A víz alatti felvételek nem is okoznak csalódást, valóságosak és veszedelmesek, mintha Discovery Channelt néznénk szimfonikus zenei aláfestéssel.
A fiatal brit rendező tudatosan játszadozik az érzékelésünkkel és magával az érzéki csalódás motívumával, amitől egy idő után bármi pirosat vérnek nézünk és a legapróbb mozgásokra összerezzenünk.
Ügyes fénykezeléssel eléri, hogy lássunk is, de a zsigereinkben érezzük a tengerfenék vaksötétjét, néha pedig pusztán a sötétben ziháló lélegzetvételek hangjával teremt hitchcocki feszültséget. Szerencsére nekünk nem az életünk múlik azon, amin a 47 méter mélyen a túlélésért küzdő lányoknak, mert legalább olyan nehéz lenne betartanunk, hogy „spórolj a levegővel!”.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!