1978-ban készült az öltönyöm, vagyis 39 éve. Budáról Pestre, a Városmajorból Újlipótvárosba jártam a szabóhoz. Erősen kedvem ellenére – jobb szerettem volna farmert. De hát muszáj volt.
Érettségi öltöny.
Alakom nem változott a négy évtized alatt, ennek köszönhető, hogy a zakó és a nadrág is jó még rám, viselhetem. Na meg a szabó figyelmének, tudásának.
Az egyetlen méretre készült nadrágom és zakóm. Se azelőtt, se azután nem szabtak rám semmit. Azt hiszem, anyám valamelyik munkatársa ajánlhatta a mestert.
A lakás volt a szabászat. Vagy a szabászat volt a lakás.
Mértékvétel, próbálás közben beszélgettünk. Ő beszélt, én hallgattam, ez volt a beszélgetés. Ha muszáj volt, válaszoltam.
– Melyik oldalon viseli Zoltán úr a férfiasságát?
Ez a probléma addigi életemben nem merült fel. Akkor és ott szembesültem vele.
Melyik oldalon, Istenem? A férfiasságom.
Ezt is tanulják a szabók, a mesterség része. Hogy melyik oldalon. És hogy mit.
Hangsúlyozni vagy elrejteni? – Csak most kérdezem ezt. Így utólag.
Az egyik nadrágszárat a comb legfelső részénél kicsivel bővebbre szabja a másiknál? De mennyivel? A mester a férfiasság volumenét is felméri, és aszerint?
Miközben a szabó mindezeket felmérte, a tudomásomra hozta, hogy volt egy lánya, akit elvittek.
Elvitték a lányát.
Annyi idős volt, mint én? A felnőttkor küszöbén? Azért hozta a tudomásomra ezt a szabó? Vagy már hosszú, hosszú ideje – huszonhárom éve – minden kuncsaftjának elmondta?
Elvitték. Nagyjából tisztában voltam a szó jelentésével. Elégszer hallottam. Volt rá példa, hogy valamely rokont, ismerőst elvittek negyvennégyben vagy az ötvenes években. Rokon ismerősét, ismerős rokonát – a hálózatban mindenfelől fájdalmas hiányok.
Nem mondhatom, hogy örültem a közlésnek.
Mondjuk nem is azért mondta, hogy örüljek.
Most leginkább azt hiszem, elmondta mindenkinek. Leginkább azt hiszem, öltönyöket is csak azért készített, hogy legyenek emberek, akik a lakásában megállnak, és meghallgatják.
Volt egy lánya, elvitték.
Viselik az öltönyüket, és viszik magukkal a tudást, hogy volt egy kislány, akit elvittek.
Ott a közelben a Duna, abba lett belelőve. Semennyit se távolodott a ház és a folyó, hiába teltek az évek, de persze én nem láttam, akkor nem láttam a partra felállított embereket, köztük a szabó kislányát, persze, hogy nem.
Nem láttam a sebből áramló, a folyó vizébe oldódó vért. És főleg nem tettem fel kérdéseket. Most pedig, harminckilenc év elmúltával a kérdéseimet nincs kinek feltennem. A kérdéseket, amik mostanra kezdenek összeállni.
Csak álltam ott, abban a térben, ahol az a lány élt, amíg el nem vitték.
Kik vitték el? Nem kis valószínűséggel az ismerőseim. Valamint mindazok ismerősei, akik az Orgiát olvasták.
Másik alkalommal azt is elmondta, hogyan vált inasból segéddé, és azután mesterré. A végén varrt egy fekete öltönyt fehér cérnával. Ez volt a feladat. Megcsinálta úgy, hogy sehol a fehérség ki nem látszott. Olyan öltései voltak. Pontosak, feszesek. Láthatatlanok. Fel kellett vágni a varrást, hogy megbizonyosodjanak róla, tényleg fehér cérnával készült.
Harminckilenc év, milyen sok ahhoz a huszonháromhoz képest, ami a lány elvitele és öltönyöm kiszabása között eltelt, és ahhoz is, ami az öltöny elkészülte óta eltelt. Milyen kevés, amennyit a szabó lánya élhetett.
Mit csináltak vele akkor, ott, még nem tudtam.
A szabó lánya.
Olyan korú fiúk, mint akkor én. Vagy fiatalabbak nálam, akár négy évvel.
Ismerőseim, mondom, mert az utóbbi években velük foglalkozom, a nyilasokkal. Igaz, főleg budaiakkal, nem pestiekkel. De negyvennégy karácsonyán a tizenkettedik kerületi nyilas pártszervezet átment Pestre, úgynevezett vendégkerületként. És szervezettség, elszántság tekintetében messze túltett az ott honos csoportokon, az ötödik kerületin is.
Rajaik sűrűn látogatták az újlipótvárosi házakat. Élelmiszerekre és vagyontárgyakra vadásztak, meg emberekre, akiket először az Andrássy út 60.-ba vittek, aztán a Duna-partra. Kivégezni. Miután meggyötörték őket. Közben büntető- és kínzóeszközként használták a férfiasságukat.
A szabó a rákövetkező években és évtizedekben csak vágott meg öltögetett, és mondta mindenkinek, hogy volt egy lánya. Vajon meddig, hány embernek mondta, hányan emlékezhetünk rá, nem tudom.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!