A színházak helyzete egyre kilátástalanabb Magyarországon. A függetlenek pályaelhagyásra kényszerülnek, vagy ha elég elszántak, fizetős munkából, saját zsebből finanszírozhatják művészetüket, mintha csak valamiféle hobbi lenne; a kőszínházak egy része bezár, másik része garasokból gazdálkodik.

 
Karácsonyi Zoltán, Kern András és Járó Zsuzsa fotó: Szkárossy Zsuzsa, Vígszínház

Az sem véletlen, hogy a színházak műsorukra tűzték Thomas Bernhard A színházcsináló című darabját: két éve a Stúdió K, most pénteken a Pesti Színház is bemutatta.

Érdekes megfigyelni, hogy két különböző helyről és korosztályból érkezett rendező milyen eltérően ragadja meg a témát. Tamási Zoltán, a Stúdió K előadásának rendezője és főszereplője a színház alapvető létére kérdezett rá a „játszani vagy meghalni” attitűdjével, míg a Pestiben Csizmadia Tibor inkább azt feszegette, hogyan lehet élni a kulturális bebábozódottság állapotában, amikor a kultúra már csak kevesek ügye.

Tamási monológosította a darabot, Homonnai Katalin és Elek Ferenc (a vendéglős és neje) csak kiegészítő figurák voltak a játékhoz, akik csöndjeikkel és erős jelenlétükkel ellenpontozták a színházi ember önmarcangolását. A színház itt vérre ment, azt közvetítette a néző felé: történjen bármi, mi nem adjuk fel.

A turné a lecsúszottság szimbólumává vált, amikor a teátrista újra vándorszínészetre kényszerül, hogy pusztán a betevő falatért, de játsszon. A Pesti Színház előadásában a turné inkább nyári haknizásnak hat, de a végeredmény ugyanaz, az öregedő színész szembesül országa provincializmusával, a vidék eltompultságával, és utolsó erejéből megpróbálja felrázni azt.

Tamási Zoltán állandó panaszáradata ellenére még hisz a csodában, Kern András Színházcsinálója már belefáradt az állandó küzdelembe, alakja megtörtebb és lemondóbb, ő már feláldozta életét a művészetért, már csak számon kérni tud. A családtagjain, akiket mintha beoltottak volna színház ellen, pedig ők alkotják a társulatát, a vendéglősön (Borbiczki Ferenc zseniális alakításában), aki a véreshurka-napot többre tartja a művészetnél, és a világon, amin egyre jobban eluralkodik a közöny. A befejezés azonban mindkét előadásban közös: a helyzet reménytelen. De vajon tényleg az? Kedvenc egyiptomi filmemben, a 12. századi Andalúziában játszódó Végzetben a bárd azt énekli, amikor a kalifa el akarja törölni a gondolkodás szabadságát: „és ha egy napon megpróbálnak megtörni, húzd ki magad, mint a büszke pálma, és érd el az eget”.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!