A magyar vívósport mindig kiemelkedően szerepelt az ötkarikás játékokon. Főleg a kardozók villogtak, hiszen Fuchs Jenő 1908-s londoni győzelme után csak az volt a kérdés, a magyarok közül ki nyer kardban aranyérmet. Ez az időszak 1964-ig Pézsa Tibor tokiói győzelméig tartott.
Ezt követően az egyéni versenyben 1992-ig pauza volt - akkor Szabó Bence bizonyult a legjobbnak. A kardcsapat 1960-ig hozta „kötelezően” az aranyat, majd ezután 1988-ban Szöulban nyert utoljára a válogatott. Azóta a nemzetközi szövetség a csapatversenyben nyolcban maximálta a résztvevő országok számát. Ez egyben azt is jelenti, hogy azon nemzetek, akiknek sikerül a csapatversenyben az indulási jogot kivívni, három fővel vehetnek részt az egyéni küzdelemben. A többieknek marad az egyéni kvalifikáció, amelyben a legnagyobb esélye a mieink közül Szilágyi Áronnak van, aki hetedik a világranglistán.
Szilágyi minden idők legfiatalabb magyar kardvívó-világbajnoka, hiszen már 17 évesen, 2007-ben a szentpétervári vébén tagja volt az aranyérmes magyar csapatnak. A különböző versenyeken azóta rendre ő jut a legmesszebbre a mieink közül.
– Harmadikos voltam, amikor az iskolánkba eljött Gerevich György, a hétszeres olimpiai bajnok Gerevich Aladár fia, hogy beszéljen nekünk a vívás szépségéről, és bemutatót is tartott. Engem annyira megragadott, hogy jelentkeztem, és azóta is a Vasas versenyzője vagyok. Egy évvel később nyertem az első versenyemet, és a korosztályos bajnokságot.
– Ezek után hogyan alakult a pályafutása?
– Szinte versenyről versenyre javultak az eredményeim és a technikám. Amit igazán sikernek tartok, hogy 13 esztendősen három évvel idősebbek között indulhattam a kadett-világbajnokságon. Ezután a korosztályos Európa-bajnokságon, szintén idősebbek között, első lettem. Ennek köszönhetően kerültem be 2007-ben a felnőttválogatottba, igaz, már korábban is velük edzettem.
– Egy edzőpartner lépett elő vb-csapattaggá?
– Egy sporttársam megbetegedett, ami neki szerencsétlenséget jelentett, nekem szerencsét hozott, a kapitány engem „húzott elő a kalapból”. Óriási meglepetésre nem vallottam szégyent a nálam jóval idősebbek között zajló világversenyen. Az ott mutatott formámnak köszönhetően bekerültem az olimpiai csapatba is, ahol az egyéni versenyben a 15. helyen végeztem Pekingben.
– Az Áron nem mindennapos magyar név.
– Édesanyám székely származású, ennek köszönhetem a keresztnevemet.
– A góbék igencsak rafinált, csavaros eszű kiszámíthatatlan emberek. Kamatoztatni tudja ezt a páston?
– Egyelőre nem mondhatom el magamról, hogy kiszámíthatatlan lennék versenyeken, de remélem, hogy az elkövetkezendő időkben egy kicsit „góbésabb” leszek.
– Akad-e olyan kardozó a jelenlegi mezőnyben, akinek előre oda lehetne adni az aranyérmet, mint évtizedekkel ezelőtt bármelyik magyarnak?
– Hallatlanul kiegyensúlyozott a nemzetközi gárda, most úgy látom, akár 10-15 versenyző is az esélyesek közé számít, és egyikőjük győzelme sem okozna nagy meglepetést.
– És a csapatversenyben?
– Most mi éppen benne vagyunk a nyolcban, de még két csapatversenyes kvalifikáció lesz, az egyik Olaszországban, a másik az oroszoknál. Nagyon szoros a mezőny, néhány ponttal előzzük csak meg a franciákat, Kínát és a kanadaiakat. Nagyon komolyan oda kell tennünk magunkat.
– Tizenévesen lett világbajnok. Mennyiben változtatta meg ez az életét?
– Mivel nem egyéni versenyben nyertem, könnyebb volt a sikert megemészteni, hisz a társaknak is óriási szerepük volt ebben az aranyéremben. A sikert követően nem sokkal sajnos meghalt az edzőm, Gerevich György, aki a mentorom is volt, és első pillanattól kezdve irányította a munkámat. Most Somlai Béla az, aki foglalkozik velem.
– Milyen reményekkel készül Londonba?
– Erős a konkurencia, ám bízom benne, hogy egyéniben és csapatban is megfelelően fogok, illetve fogunk szerepelni. Már láttam a verseny színhelyét, fantasztikus sportcsarnokban lépünk pástra.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
