A Manchester United 26 éve szolgáló Sir Alex Fergusonjának a tizenharmadik volt, Robin van Persie-nek az első. Mármint az angol bajnoki trófea.
Kettejük között nem a számokban van a különbség, hanem az élményben. A holland csatár, aki az Arsenalban töltött nyolc év alatt, noha mindig remekül játszott, szezon végén soha nem tudott ünnepelni. Pláne nem mesterhármassal, mint most az Aston Villa ellen. Erre alighanem, ismervén önnön képességeit, ráunt. Olyan angol csapatban akart játszani, amelyikben megvan a Premier League megnyerésének esélye, az a valami tehát, ami az amúgy nagyon intelligens, tehetséges és kreatív Arsene Wenger – idénre jócskán „lerobbantott” – együtteséből hiányzott. Egyébiránt a szándékok találkoztak. Sir Alex már van Nistelrooy távozása után kivetette hálóját van Persie-re, ám az, „wengerista” lévén, akart is menni, meg nem is, tudott is meg nem is. Nekem az egész történetből az a tanulság, hogy az isteni szemmel és ösztönnel megáldott MU-tréner pontosan tudta, hogy hiába játszik neki elől Chicharito, Ashley Young, Welbeck – ezek nem pótlékai egykori gólvágóinak (Cantonától sokakon át Nistelrooyig). Neki van Persie kellett, és türelmes volt. Mindig türelmes. Nagyon tudott „porból és hamuból” új csapatot építeni – túlélte Beckham, Keane, Ronaldo távozását – ellentétben Wengerrel, akinek ez rendre csak 75 százalékig sikerült. És látom, hogy sorban „jönnek be”, érnek be a választásai: Rafael, Phil Jones és Kagawa például. Amennyire „smucig” volt játékosvásárlásban, annyira sikeres. Azt mondják, 72 évesen már a jövő szezon csapatában gondolkodik, esze ágában nincs nyugdíjba menni meg milliókat költeni, mint a Chelsea meg a Manchester City. Van Persie-vel biztonságban van, az „öregjei” (Giggs, Scholes, Ferdinand) meg érte játszanak, látom rajtuk.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!