Az angol futball egyik furcsasága, hogy a nagy labdarúgó-klubok (és szerződő partnereik) nem kötelesek nyilvánosságra hozni az általuk megvásárolt sztárok – kisebbek, nagyobbak és nagyon nagyok – mindegyikének a vételárát, viszont 2008 óta kötelesek nyilvánosságra hozni a játékosügynököknek kifizetett jutalékok összegét. Nem egyenként, hanem összességében.
Gondolom, aki sportoldalakat olvasott, annak fölszaladt a szemöldöke attól a számtól, amelyet a világsztárok felvásárlására szakosodott Manchester City (a pénztárca, egyben a klub tulajdonosa őfelsége Manszur bin Zajed bin Szultan al-Nahjan, az Abu Dzabi uralkodócsalád tagja) a „közbenjáróknak” folyósított. Az összeg 2011 szeptembere és 2012 októbere között 10 és fél millió angol fontra (36 milliárd forintra) rúgott – azaz az összes magyar NB I-es klubcsapat éves költségvetését súlyosan meghaladó összegre. A Chelsea ennek a felét, a Manchester United a harmadát se fizette ki, de amit a (zömmel nem angol!) ügynökök a Premier League-ből összesen „leszívtak”, így is fantasztikus pénz: mindösszesen 77 millió font, egyszóval annyi, amennyi a magyar állami költségvetésben is jelentős tétel már.
A történet egyebek mellett attól is érdekes, hogy általában a játékosvásárlások, -eladások asztronomikus összegeiről szokás beszélni, miközben a háttéremberek bevételei a kutyát nem érdeklik. Mármint Anglián kívül. Az „öt nagy” (Anglia, Spanyolország, Németország, Olaszország, Franciaország) közül ilyen kötelezettség csak az angol klubokat terheli. Talán azért, mert ha már egyszer az átigazolási összegek nem kötelezően nyilvánosak, legalább azt lehessen tudni, hogy mennyit költenek a londoniak, manchesteriek, liverpooliak olyan cégekre és emberekre, amelyek – hic Rhodus, hic salta! – nem angolok.
Látni való, hogy ha van Persie átigazol az Arsenalból a Manchester Unitedhoz, egyszóval az összeg angol belügy, az nem annyira érdekes, mint az, hogy a játékos minősítetten nem angol „menedzsere” (az ügynök) menynyit keres. Tudniillik a játékosáramlás nem Angliából kifelé, hanem öt kontinensről befelé folyik. A Premier League játékosainak 65 százaléka immár nem „őshonos”. És akik Angliába szerződnek, azok szinte kivétel nélkül idegen kezekben vannak. Francia ügynökségek szerződtették a szigetországba Alexander Songot, Bakary Sagnát, Didier Drogbát. Német ügynökök Martin Skrtelt, Jerome Boatenget és Sindzsi Kagavát. Olaszok Patrice Evrát és Pak Dzsi Szungot. Spanyolok Fernando Torrest, Artetát, Xabi Alonsót, Pepe Reinát – sőt az edző Rafa Benitezt (legújabban a Chelsea-hez). Amerikaiak Kun Agüerót – de az USA-ban bejegyzett Wasserman Media Group portfóliójában olyan játékosok is vannak, akik csak az angol belső mozgás részesei, ámde mindannyian válogatottak: Steven Gerrard, Jack Wilshere, Joleon Lescott, Stuart Downing, Darren Bent.
Nincs sztár ügynök nélkül. A legtöbb játékost foglalkoztató ügynöki lista első húsz helyén csak egy spanyol, egy német és egy uruguayi (jó bolt!) magánszemély bukkan fel, ami néhány kérdést vet fel. Ha létrejön egy adásvétel, abból mennyi megy a cégnek és mennyi annak az egyénnek, aki létrehozta? És mennyi az a mennyi? FIFA-licenszes magyar menedzserek (nem sok van belőlük: Vladan Filipovics, Vörösbaranyi József, Fülöp Ferenc) azt mondják, a jutalék 5 és 10 százalék között mozog. Ha én azt nézem, hogy a Manchester City 100 millió fontos játékosvásárlás mellett 10 milliót költött ügynöki jutalékra, akkor inkább a felső határt érzem reá lisnak. Ami nem kis pénz. Ha igazak a fenti arányszámok, akkor Vörösbaranyi például jól kereshetett, amikor a PSV Eindhoven eladta Dzsudzsák Balázst az Andzsi Mahacskalának, majd ez utóbbi továbbadta a pillanatnyilag legkapósabb magyart a moszkvai Dinamónak. A vételár mindkétszer erősen 10 millió euró fölött volt, talán a 20-hoz közelebb. De két dolgot tudni kell. Egyrészt, hogy akinek nincs jó ügynöke, az semmire se viszi, másrészt az ügynököknek igen jelentős kiadásaik vannak. Egyrészt maguk is „cserkészkednek” (scouting), azaz játékosfelderítők tömegét alkalmazzák – a klubokkal párhuzamosan –, másrészt beruháznak a védenceik népszerűsítésébe. Filmeket csináltatnak, utaztatnak, szállodáztatnak, kapcsolatokat építenek stb. Megdolgoznak a pénzükért. A végén a befektetés vagy megtérül, vagy nem: én úgy látom, hogy a bejáratottaknak általában igen. Végtére is, ha egy klub, mondjuk, egy angol vagy olasz vagy német ráakad egy világra szóló tehetségre, előbb-utóbb szembe találja magát az illető ügynökével. A nap végén annak fizet. (Megesik azonban, hogy fizet az eladó is, a vevő is, a játékos is, vagy a három közül legalább egy.) Ha iszonyú mázlija van egy klubnak, és a kiszemeltje mondjuk 13 éves (mint Messi, amikor Barcelonába került) és nincs még ügynöke, akkor a pénztárca zárva marad. Az ilyesmi azonban ritkaság.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!