Az Aranycsapat árnyékában - Ha 1956 veszteséglistáját sorolja, rendes ember minimum a második helyre teszi az Aranycsapat szétesését, Puskásék disszidálását. Csak kevesen tudják, hogy egy másik csapat is „kint maradt” abban az időben, és ez a kintmaradás évtizedekre meghatározta a magyar labdarúgás sorsát. Még ma is vannak, akik szentül hiszik: lehetett volna másképp.
Rengeteg gyanús alak gyülekezett 1956. november elején a budai Miniatűr presszóban.
A legenda szerint Göncz Árpád itt kapta meg Nagy Imre kéziratait, amelyeket aztán segített külföldre csempészni. De a Miniatűr közönsége nem a későbbi köztársasági elnököt bámulta minden este, hanem azt az asztaltársaságot, amelynek tagjai hol fennhangon, hol suttogva vitatták meg a disszidálás lehetséges módozatait. Persze nem a téma volt ennyire izgalmas (akkoriban minden pesti erről vitatkozott), hanem a beszélgetők személye. Annál az asztalnál ugyanis a Ferencváros (néhány héttel korábban még Bp. Kinizsi) labdarúgói ültek: Deák, Fenyvesi, Mátrai, no meg a néhány utcával arrébb lakó Lakat Károly. A beszélgetések koreográfiája mindig ugyanaz volt: azzal kezdték, hogy Deák „Bamba” másnapra szerez teherautót, és mindannyian nekivágnak az osztrák határnak, csak mindenki legyen összepakolva. Felrémlett egy ködös német, osztrák vagy belga szerződés lehetősége.
A világ szépnek és kívánatosnak tűnt Hegyeshalmon túl. Aztán körülbelül a negyedik pohár cseresznye után már csak arról sóhajtoztak, hogy „emlékszel, amikor a Bamba bevágta az MTK-nak tavaly tavasszal?”, meg hogy „és amikor a fatribün leszakadt, édes istenem, az milyen volt!”. Általában éjfélre itták magukat „fradistára”, és amikor hazamentek (mert mindig hazamentek), abban maradtak, hogy akkor másnap ugyanitt. „Az elején még teljes harckészültségben volt az egész család, de egy héttel később anyám már csak egyetlen bőröndöt rakott ki az előszobába, jelezve, részéről minden rendben” – meséli Lakat T. Károly újságíró, a legendás Fradi-játékos és későbbi edző fia.
Nagy veszteség
Mondanunk se kell, hogy szinte senki se ment el ebből a Fradiból. Arról az időszakról beszélünk, amikor a Honvéd, a Vörös Lobogó (MTK) és a válogatott is külföldi túrán vett részt, és a forradalom hírére többen a szabadságot választották. Az Aranycsapat négy koronagyémántja: Puskás, Czibor, Kocsis és Grosics is kivándorolt, a többiek ideig-óráig elgondolkodtak az országváltáson. Belőlük se a honfiúi érzület hiányzott, csak éppen ez a hon kevesebb lehetőséggel kecsegtetett a következő néhány évtizedre, mint a Lajtán túliak. Lakat Károlyt is hívták – edzőnek –, de ő „hitt az edzői szakma verbalitásában”, vagyis abban, hogy a körülmények fontosak, de azért egy jól elhelyezett leszúrás vagy beszólás többet segít, mint a technikai tudás. Maradt. Grosics pedig később hazatért, és újra beállt a válogatott kapujába.
Nagy veszteség volt Puskásék távozása a magyar foci számára, de majdnem ugyanekkora az, hogy nem tért haza Angliából szinte a teljes ifiválogatott. A történet nyáron kezdődött, amikor Magyarországon rendezték az UEFA-tornát, ami ma nagyjából a 21 éven aluliak Európa-bajnokságának felel meg.
A magyarok csoportjában ott voltak az angolok is, akiket a torna favoritjának tartottak. A magyar válogatott Tatabányán 4-2-re legyőzte a briteket, akik nem voltak hozzászokva az ilyesmihez. Két hónappal később jött is a meghívó egy londoni visszavágóra.
A meccset október 23-ra tűzték ki. A csapat egy héttel korábban elutazott, még játszott egy mérkőzést Bécsben, majd pályára lépett az angol fővárosban. Másnap lelépett a csapat túraszervezője (ma úgy mondanánk: menedzsere), a 19-20 éves fiúk pedig ott maradtak egyedül. Az angol, német, belga és francia játékosügynökök hamar kapcsoltak.
A magyar foci akkoriban még igazi legenda volt, egy akármilyen összetételű magyar válogatottért is kezüket-lábukat törték volna.
Hát még ezekért a tehetséges gyerekekért.
Csak néhány név azok közül, akik szép karriert futottak be: Sztáni István (Frankfurt, Standard Liége), Hanek János (Frankfurt, Stuttgart, Utrecht), Kaszás László (Barcelona, Real Madrid, Real Santander, Espanol), Lipták György (FC Liége, Utrecht, Telstar), Lőrincz Tibor (Frankfurt, Bayern München), Makai Dezső, Pázmándy Péter és Németh Valér (Servette), Szalay Tibor (Austria Wien, Barcelona, Besiktas).
Pótolhatatlanok
Érthető módon az ificsapat disszidálása akkor nem keltett akkora feltűnést, mint a felnőtteké. Az Aranycsapatban és környékén volt annyi tartalék, hogy a következő években ismét felcsillant a remény, hogy a magyar labdarúgás Puskásék távozása ellenére képes a világ élvonalában maradni. Hiszen a többség itthon maradt, ráadásul ott volt Sándor Csikar, jött Albert és Fenyvesi.
Az ifik az utánuk következő generáció „Aranycsapata” lehettek volna. De nem lettek. Persze a hazatértek közül Gelei, Povázsay és Mathesz még évekig válogatott volt (Gelei és Mathesz tagja volt az 1964-es olimpiai bajnok magyar csapatnak is), de a generációjuk legjobbjai sem értek el az Aranycsapathoz hasonló sikereket. Talán ha együtt maradnak. Ha nem választják a kalandot és a pénzt. De hát miért is ne tették volna? Lakat T. Károly meséli, hogy egy „amatőr” ifjúsági korú labdarúgó abban az időben legfeljebb úgynevezett kalóriapénzt kaphatott a klubjában, ami tényleg csak az étkezés kiegészítésére volt elég. Ráadásul akkora volt a tülekedés az első osztályú felnőttcsapatoknál, hogy még a legjobb fiatalok se igen jutottak az első keret közelébe. És bár abban az időben még az európai klubok sem kínáltak a maihoz hasonló mesés összegeket (nem is volt akkora pénz a fociban), annál mindenképpen többet fizettek, mint amennyit egy reménybeli ifjú labdarúgó a következő húsz évben kereshetett volna idehaza.
És a következmények. A magyar válogatott a következő két olimpián (1964 és 1968) még győzni tudott, sőt 1972-ben, Münchenben is elcsípett egy 2. helyet. De soha többet nem szóltunk bele a futball történetébe. Aztán jött 1968, az első év, amikor nem jutott ki a csapat az aktuális világbajnokságra („Jönnek a csehszlovákok!”), majd hosszú izgalommentes évek következtek…
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!