Paolo di Canio, 44 éves olasz labdarúgóedző a héten megérkezett oda, ahová soha nem kellett volna megérkeznie.
A helyszín az északkelet-angliai iparváros, Sunderland, amelynek akár patinásnak is mondható labdarúgócsapata ma a Premier League kiesési zónájának a peremén billeg. A tulajdonos, egy bizonyos Ellis Short nevű texasi tőkés, aki amúgy befektetői kockázatkezelésben „utazik”, a sunderlandiak sokadik veresége után rövid úton megvált Martin O’Neill vezetőedzőtől, s hozta helyébe az olaszt. Kit a szigetországi edzőkarrier eddig a harmadosztályú Swindon Townnál nem lendített magasabbra; igaz, oda az ő vezényletével jutott a negyedik osztályból a csapat. Hogy miért esett Mr. Short választása éppen őrá, miért nem tudott választani a „számos vegyértékkel” rendelkező s pillanatnyilag munkátlan, elsővonalbeli edzők közül (lehetett volna a Chelsea-től érthetetlenül elbocsátott Di Matteo például), rejtély. Talán olcsó volt, talán ügyes a menedzsere.
Az azonban bizonyos, hogy Paolo di Caniót, ha nem is edzőként, de játékosként igen jól ismerik a szigetországban. Noha történetünk nem lesz vidám, adjuk meg a királynak, ami a királyé. Di Caniónak a 2000-es évek elejéig szép napjai voltak Skóciában (Celtic) és Angliában (Sheffield Wednesday, West Ham United, Charlton). Azt is mondhatnám, ünnepelt futballistának számított. Olyasvalakinek, aki mindig „odatette magát”, kész volt akár meghalni is a csapatáért. Szangvinikus természete folytán ugyan mindig mindenkivel „összebalhézott” – edzőkkel, elnökökkel, játékostársakkal, bírókkal –, de szép, olykor sorsdöntő vagy annak tetsző gólokat lőtt, olyannyira, hogy a West Ham stadionjában külön páholy őrzi ma is a nevét.
Ám ez a valami, ez a külön páholy, kulcsot ad néhány összefüggés megértéséhez. A londoni East End kedvenc csapatának „B-közepes” tribünjeit köztudottan jobboldali-radikális rasszista és lumpen elemek népesítik be. Közismertek a „zsidó” Tottenham Hotspurs elleni mérkőzések undorító szavalókórusai, olykori atrocitásai. Ha ehhez hozzáillesztjük azt a kicsinyke mozaiklapocskát, hogy nem is olyan régen Rómában a Lazio fenegyerekei (ultrái) egy kocsmában megtámadták, és megverték a Spurs szurkolóit, lassan összeáll egy riasztó kép. Tudniillik Paolo di Caniónak mind a mai napig a Lazióhoz a legerősebb a kötődése, amiből nem is csinál titkot. Pontosabban: nem is annyira a klubhoz, amelynek sikeres focistája volt, hanem éppen az ultráihoz, kiket 2005-ben, egy AS Roma meccs után fasiszta karlendítéssel üdvözölt. „Ők az én népem” – mondta később, amikor már három ilyen karlendítés volt a számláján, és mai áron számolva úgy 3 millió forintra büntette az olasz szövetség. (És egy, azaz egymeccses eltiltásra… Hopp!) Holott talán a klubot is kellett volna, hiszen a Laziónál „klubpolitika”, hogy a magukat verhetetleneknek nevező ultrákat rendszeresen az edzők és a játékosok közelébe engedik két meccs között. Azok meg, hogy is mondjam, „befolyással rendelkeznek”. (Ismerős talán itthonról? Az.) Egy félmondat erejéig azt is megemlíteném, hogy Alessandra Mussolini, a hajdani diktátor politizáló unokája bókolt egyet Paolónak a karlendítés után.
Anglia persze nem az a hely, ahol karokat lendítünk, Mussolinit dicsérjük és azt mondjuk magunkról, hogy noha rasszisták nem vagyunk, fasiszták annál inkább. Ilyen megnyilvánulásai Di Caniónak azóta, hogy 2011-ben betelepült a jelentéktelen Swindon Townhoz, nem voltak. (Előtte se, amikor még játékos volt Angliában.) Amit mutatnak róla, idéznek tőle, olaszországi idejéből való. És nem is volt egyik sem érdekes addig, amíg a Swindonnál tevékenykedett. Nem kérték rajta számon. Legfeljebb azon a fokon, hogy a brit Munkáspárt egyik legnagyobb támogatója, a nagyon-nagyon baloldali GMB szakszervezet az új menedzser politikai nézetei miatt minden szponzorációt megvont ettől a klubtól. Akkor miért most? Ezt kérdezi ő is, ezt kérdezte többször is, amikor keddi, a Sunderlandnél tartott bemutatkozó sajtóértekezletén kitartóan faggatták – főként a BBC tudósítója – „fasiszta múltjáról”.
Nos, a válasz roppant egyszerű. Paolo di Canio szerződtetését ebben a városban, ebben a szurkolói közegben közönséges provokációnak tekintik. A Sunderland stadionja egy hajdani bánya fölé épült. A bányászlámpák után nevezik Stadium of Lightnak (A „fény stadionjának” – a névnek semmi köze a Benfica hasonnevű létesítményéhez.) Bent a hajdan (közel 30 éve) sztrájkoló, harcoló bányászok egyik öregfiúklubjának zászlaja lobog, rajta az ultrabaloldali Arthur Scargill, szakszervezeti elnök portréjával. Sunderlandben és környékén „vérvörösek” az önkormányzatok, arrafelé csak munkáspártiakat választanak a proli népek, soha konzervatívot. És akkor jön egy ember, aki korábbi megnyilvánulásaival a jobboldali szélsőséget jelképezi ilyen környezetben. Jöhetett volna más is – olyasvalaki például, mint a néhai, legendás Brian Clough, a Nottingham Forest szabadszájú edzője, aki annak idején pénzzel is támogatta a sztrájkoló bányászokat, sőt kiment bátorítani a sztrájkőröket. Ehelyett az ostoba, érzéketlen amerikai tulajdonos odaküldte Paolo di Caniót. És ezzel a gesztusával szembeköpte a helyi munkásosztály antifasiszta hagyományait is. Amire az említett bányásztranszparens tulajdonosai nem késlekedtek rámutatni.
Utóirat vagy nem: azon a bizonyos sajtóértekezleten Di Canio közölte, csak a labdarúgásról hajlandó nyilatkozni, az ellene felhozott vádak pedig ostobák és nevetségesek. Önnön fasiszta eszményeit, ahogy mondani szokás, se cáfolni, se megerősíteni nem volt hajlandó. Azt gondolta, ezzel elmenekül. Két nap se múlt el azonban, s valaki – nyilván a klubvezetés, amelyet megriasztott David Miliband volt külügyminiszter azonnali kiválása a klubvezetésből – rábeszélte, adjon ki nyilatkozatot arról, hogy nem fasiszta. Megtette. „Nem támogatom a fasiszta ideológiát” – üzente. Pillanatnyilag itt tartunk, és bolond, aki bármiért is irigyli az eufemisztikusan „ellentmondásos személyiségnek” mondott olaszt: amikor lapunk megjelenik, csapatával éppen a Chelsea-nél vendégeskedik, hiú pontrablás reményében. Amúgy pedig: a Sunderland nem rossz csapat.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!