Kevés dolgot övez mifelénk akkora titok, mint a futballisták fizetését. Amikor pedig a média „megszellőztet” egy-egy csillagászati bért, a klubok azonnal kézzel-lábbal tiltakozni kezdenek: Huszti Szabolcs év eleji, Videotonba való igazolása idején például havi 15 millió forintos összegről lehetett olvasni, amit a székesfehérvári klub villámgyorsan cáfolt.

A ködösítésnek számos oka lehet, az egyik magyarázat például, hogy maguk a klubvezetők és a játékosok is úgy érzik, „némi” ellentét feszül a kiosztott pénzek és az eredményesség között. Szabados Gábor sportközgazdász azért lapunknak elmondta, a pontos számok a vezető nyugat- európai bajnokságokban sem nyilvánosak – más kérdés, hogy ott, ha a jól informált sajtó közzéteszi a (többnyire nagyon pontos) becsléseit, a klubok nem mennek át automatikusan tagadásba.

Sőt, valószínűleg a nézők nagy részének zsebében sem nyitnak bicskát a magas keresetek, hiszen cserébe a produkció is kimagasló.

A már-már balladai homályban aztán a napokban az Európai Labdarúgó-szövetség pénzügyi jelentése segített valamelyest eligazodni.

Az UEFA legfrissebb – a 2016-os évre vonatkozó – adataiból elsőként a Qubit internetes portál számolta ki, hogy egy átlagos NB I-es játékos havi bruttó 2,58 millió forintot kereshet. Szabados Gábor szerint ez az akkori adózási szabályok szerint havi nettó 1,8 millió forint lehetett, de 2018-ban ugyanekkora bruttó összeg után már 2 millió forintot is zsebre tehetnek a játékosok. Arról nem beszélve, hogy a számok 2016 óta nőhettek – és a tendenciákat nézve alighanem nőttek is. Ráadásul nem árt megjegyezni, hogy ez az átlag a 12 első osztályú klub teljes kereteire vonatkozik, vagyis azok is benne vannak, akik egész évben a kispadon ülnek, vagy netán még ott se. A stabil kezdőjátékosok ennél jóval többet vihetnek haza, az RTL Klub közelmúltbeli riportja szerint például Juhász Roland 8 millió forintot kaphat a Videotontól, de a Ferencvárosnál sem ritkák az 5 millió feletti havi bérek.

Más sportágakban szétnézve hasonló fizetésekről idehaza legfeljebb csak 1-1 kiemelkedő világklasszis esetén beszélhetünk, mint a kézilabdás Nagy László vagy Görbicz Anita. A rendelkezésre álló adatok szerint az élvonalbeli focisták még a többi tao-programban szereplő látványsportág képviselőinél is többszörösen (túl)fizetettek (lásd grafikonunkat). Szabados Gábor ehhez hozzáteszi, mindez nem is annyira meglepő, hiszen a népszerűségét, pénztermelő képességét nézve a futball még mindig messze megelőz mindent, nem csak globálisan, de itthon is.

A probléma csak az, hogy a magyar fociba áramló pénzek növekedése nem hozta magával a versenyképesség javulását. Objektív mutatóként alapul vehetjük a magyar csapatok szereplését a nemzetközi porondon: nos, az utóbbi években ezek a rövid, nyári „kalandok” nem igazán a milliárdok hatékony felhasználásáról árulkodnak…

A szóban forgó milliárdok nagy része ráadásul nem is a „valódi” piacról származik, hanem közpénz.

A klubok költségvetésének jelentős részét adják az MLSZ-től érkező összegek, a televíziós jogokért pedig a közmédia képében fizet az állam – nem is keveset. És akkor ott van a sokat emlegetett tao, amelyet ugyan hivatalosan nem lehet például a játékosok bérére fordítani, de mivel ezekkel a pénzekkel kiváltanak más költségeket, így végső soron mégiscsak több marad fizetésekre is. Eközben a NB I 2500 körüli átlagnézőszáma mellett a jegybevételek nem nyomnak sokat a latban, mint ahogy a valódi piaci (értsd: nem állami vagy állam közeli) szponzorok költései sem. Az ilyen mértékű politikai jelenlét a futballban szinte egyedi magyar jelenség, Szabados szerint ezért „akár hungarikumnak is nevezhetjük”.
A látókört tágítva is legfeljebb csak Kazahsztánban és Azerbajdzsánban találunk hasonló viszonyokat – ki-ki eldöntheti, hogy egyéb értelemben üdvözítő-e ezekre az országokra hajazni.

A rendszer kapcsán a sportközgazdász még egy veszélyre felhívja a figyelmet. A magasnak számító focistafizetések ugyanis kontraproduktívak is lehetnek, hiszen az ösztönző erőt ölhetik ki a fiatal magyar játékosokból. Egy délszláv labdarúgónak például karrierje kezdetén keményen kell hajtania, hogy olyan bajnokságba kerüljön, ahol az otthoninál jobban tud keresni – mondjuk éppen ide, hozzánk. Az ifjú magyar tehetségeknek viszont nem feltétlenül kell megszakadniuk: kitűnően keresnek idehaza, és elegendő éppen annyira jónak lenniük, hogy beférjenek egy NB I-es csapat keretébe.

Sokan mondhatni elvannak a „langyos vízben”, és nem igyekeznek egy nívósabb külföldi ligába szerződni a fejlődés érdekében – tisztelet a kivételnek persze. A helyzet egyébként nem csak a foci sajátja, hiszen a közelmúltban a számunkra csúfos véget ért férfi kézilabda Európa-bajnokság után több szakértő is megjegyezte, a magyar tehetségek néha inkább ülnek jó fizetésért a légiósokkal teletűzdelt magyar topklubok kispadján, mint hogy – akár igényeiket alább adva – kipróbálják magukat máshol alapemberként.

A magyar focistáknak ráadásul elég jók az alkupozíciói is, hiszen az MLSZ a támogatásai egy részét a kluboknál szereplő hazai játékosok arányában osztja szét, azaz egy-egy honi labdarúgó leigazolása vagy megtartása konkrét anyagi haszonnal jár a csapatoknak. A napokban derült ki például, hogy Windecker József több mint 2 milliós havi fizetésre (plusz lakás, autó és egyéb juttatások) mondott nemet az Újpestnek. A 25 éves középpályás minden bizonnyal tudja, hogy nem fog hoppon maradni – ha igazak a hírek, talán éppen Felcsúton várja egy másik szerződés.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!