Csöndben, de a szemünk előtt a világ egyik legnagyobb „iparágává” fejlődött ki az internetes sportfogadás.

 
Mese a 12 találatról (1956)

Mivel ez itt nem a reklám helye, nem fogom megnevezni (az egyébként mindenki által ismert) globális portálokat, de azt látom, hogy a szerencsejáték(ok)nak ez a szegmense körülbelül akkora utat tett meg pár év alatt, mint a világ az ipari forradalomtól a robottechnológiáig, ami azért igénybe vett vagy kétszáz évet.

Annak idején – ennek még húsz éve is alig – ha az ember Angliában élt és fogadni akart, besétált a Ladbroke’s vagy a William Hill egyik irodájába, megtette a tétjét és kezében a szelvénnyel elsétált haza. Ma nem sétál sehová, mert van internet, és készpénz se forog, csak utalás hitelkártyáról. Arról aztán nem is beszélve, hogy a szóban forgó, évszázados múltra visszatekintő angol cégeket messze lekörözték azok az online irodák, ahol nem csak az összes sportág összes meccsére, ezeken belül pedig a legkülönösebb dolgokra (lesz-e tizenegyes a második félidőben, üt-e kettős hibát egy teniszjátékos a második szettben etc.) is lehet fogadni, hanem ott van mellettük a póker, a rulett, a „huszonegy” és az ég tudja, mi más…

Honfitársaim tömegestül szálltak és szállnak be ebbe az üzletbe, már csak azért is, mert az interneten járatosak – tudják, hogy ha fizető – számlás – ügyfél vagy, akkor (valóban) a legjobb minőségben nézheted a laptopod képernyőjén a meccseket: ingyen persze.

Hol itt a probléma? A probléma ott van, hogy a fogadóportálok Magyarországon nem adóznak, akármekkora nyereségük van is; na meg ott – de ez nem egyedül a mi bajunk –, hogy az „áru”, amit árulnak (mérkőzések, minden sportágban) a szó szoros értelmében térítésmentesen az övék.

Csányi Sándor bankvezér egyszersmind MLSZ-elnök azt nyilatkozta a minap a sportnapilapnak, hogy mitőlünk évi 60 milliárd forint áramlik ki a fogadóportálokhoz, s ebből a hatalmas összegből egyetlen fillér sem jön vissza a magyar labdarúgásba. Mivel föltételezem, hogy Csányi tud számolni, magam is úgy gondolnám méltányosnak, hogy ha valaki X irodánál fogadást tesz egy magyar NB I-es meccsre, s azon vagy neki vagy (inkább) az irodának haszna van, akkor a fogadás tárgyát képező áru forgalomba került, tehát valamilyen adónak terhelnie kell azt. Ha már egyszer van TAO, ahonnan százmilliók csöpögnek át a magyar látványsportokba; ha a költségvetés igazán nagyvonalú tud lenni – mondjuk – milliárdos stadionépítések dolgában, akkor nem helyes és nem méltányos, hogy a legjövedelmezőbb sportiparág, a fogadás, kimaradjon ebből a „buliból”.

De mindenütt kimarad – bár ezt az ítéletemet végül enyhíteni fogom. Az UEFA úgy másfél évvel ezelőtt tett egy bátortalan – de tartalmában nem érdektelen – kísérletet arra, hogy „pénzügyi szolidaritásra” bírja az internetes fogadóirodákat, különös tekintettel arra, hogy ezek „kereskedelmi alapon használják ki a legjobb és legalacsonyabb szintű profi klubok teljesítményeit”. De az UEFA nem állt meg itt. Nyilatkozatában kitért arra, hogy a mérkőzéseket az irodák „felhatalmazás nélkül” iktatják be a táncrendjükbe.

Azóta nem történt semmi. Jogilag nyilván roppant fogós kérdés, hogy szükséges- e bármilyen felhatalmazás? Nyilván az önkéntesség volna a könnyebb megoldás – olyan alapon például, ahogyan Magyarországon az „átkosnak” mondott korszakban az OTP sportfogadási és lottóigazgatósága a totóhaszon egy részét automatikusan átadta az MLSZ-nek. De valóban megfontolandónak gondolom – és itt az UEFA szerintem helyes úton jár – hogy a labdarúgó-mérkőzéseket a klubok „szellemi tulajdonának” kellene tekinteni, egyszóval azokat, akik a játékot lebonyolítják, „szerzői jogok” illetik meg, melyek nem eltulajdoníthatók. Legalábbis ingyen nem, csak tisztességes kompenzációért.

Ha valaki ezek után azt gondolná, hogy az internetes portálok kívül maradnak – nézzük csak a focit – az üzleten, súlyosan tévednek. Látjuk a tévében nap mint nap, hogy óriásklubok (angolok, németek, franciák) játékosai a fogadóirodák nevét hímezik a mezükre. Egyszóval az irodák „szponzorálnak”. Óriási pénzeket – milliókat – fizetnek ezekért a reklámokért, mert érdekük, hogy tudjanak róluk és minél többen csatlakozzanak a fogadók amúgyis százmilliósra becsült táborához. Ezek után azt kell mondanom: az is óriásit téved, aki úgy gondolja, hogy „Európa urai” (az óriásklubok) az UEFA kezdeményezésére majd jól megszorongatják a „bet…”-eket, és pénzt követelnek tőlük azért is, hogy ne csak a nevüket viseljék, hanem minden egyes meccsükért is fizessenek. Jövendölésem az, hogy minden szép és okos gondolat dacára – végtére is a harmadosztályú kluboknak pokolian jól jönne, hogy ha elidegeníthetetlen szellemi tulajdonként ismernék el a mérkőzéseiket, amiképp a tévé is fizet, ha közvetít – semmi se fog változni. Normatív, azaz jogrendbe illesztett támogatás/adózás nem lesz.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!