A forradalom idei évfordulója kettős értelemben is kiemelkedik a többi közül. Nemcsak a kitörésének ünnepeljük az ötvenötödik évfordulóját, hanem az utána következő melbourne-i olimpiának is. Ugyanis a magyar politikai történések a világversenyre is rányomták a bélyeget. Az események és saját emlékei felelevenítésére Gyarmati Dezső háromszoros olimpiai bajnok vízilabdázót kértük.

 
Gyarmati Dezső, háromszoros olimpiai bajnok

Alább közöljük a Szabad Földben megjelent interjú rövidített változatát.

– Hol érte a forradalom kitörésének a híre?

– Fenn a Sváb-hegyen, a Golf szállóban laktam, ahol a focisták, az úszók és a vízilabdázók az olimpiára készülve együtt edzőtáboroztak. Már október elején felvonultunk, így nem is nagyon érzékeltük az egyre izzóbb forradalmi hangulatot.

– Azért csak tudták, hogy valami van a levegőben?

– Azt nem lehetett nem érzékelni. Két nappal 23-a előtt már nem edzettünk, s amint kitört a forradalom, függetlenítettem magam, lejöttem a városba és beálltam a vonulók közé.

– Természetes volt, hogy egyetért a forradalom követeléseivel?

– Természetes. Sem a fasiszta, sem a kommunista diktatúrát nem szíveltem…

– A többi olimpiai csapattársa miként viszonyult az eseményekhez?

– Az egész csapat abbahagyta az edzést, a tábor szétesett, legtöbben lejöttek, elsősorban a családtagjaikhoz.

– Közben közeledett az olimpia ideje…

– Bizonytalanná vált az utazásunk, mivel a korábban lefoglalt francia gép nem repülhetett be a magyar légtérbe. Prágából viszont vállalták a szállításunkat.

– Miként jutottak el a csehszlovák fővárosig?

– Kutas Istvánnal, az Országos Test­nevelési és Sportbizottság (OTSB) vezetőjével bementem a Parlamentbe Nagy Imre miniszterelnökhöz, akitől kértük a kiutazás lehetőségét. Rendelkezésünkre bocsátottak néhány Ikarus buszt, amelyek Komáromon keresztül Prágáig vittek bennünket…

– Prágából rögtön továbbutaztak?

– Egy Prága közeli edzőtáborban, Nymbrukban töltöttünk egy-két napot. Bár idő lett volna rá, de a csehek nem engedtek ki bennünket, féltek, hogy a forradalmi hangulatot fogjuk terjeszteni. Az idő azonban nem telt tétlenül, megalakítottuk az Olimpiai Csapat Forradalmi Bizottságát.

– Kik voltak a tagjai?

– Klics Ferenc diszkoszvető, Iglói Náci bácsi atlétikai edző és jómagam…

– Mikor értesültek az ország ismételt megszállásáról?

– A gép fedélzetén, Melbourne felé. A kapitány mondta be. Persze elkeseredtünk, és a Kossuth-címeres magyar zászlóra gyászszalagot varrtunk. Ezzel szálltam ki a repülőből. Később ezt is felrótták.

– Hogyan fogadták önöket Auszt­rá­liában?

– Valósággal a tenyerükön hordoztak bennünket. Még egy hét volt az olimpiáig és két hét a vízilabda-mérkőzések kezde­téig. A kinti magyarok és nem magyarok elláttak bennünket pénzzel, ruhaneművel, interjú interjút követett. Közben követtük az itthoni eseményeket, telefonon beszéltünk a hozzátartozóinkkal… 

– Hogyan lehetett közben a játékokra készülni?

– Sehogy. Az első héten nem is edzettünk. Ezután viszont leültem Rajki Bélával, a csapat szövetségi kapitányával és megállapítottuk, hogy ez így nem mehet tovább. Kértem, hogy a vízilabdázókat kapitányként bízza rám.

– Mivel terelte a játékosok figyelmét ismét a sport felé?

– Azt mondtam nekik, hogy mi az aranyéremért jöttünk, annak pedig ára van, fegyelmezetten kell készülnünk. Aki nem akar majd visszatérni, annak is a győzelem az érdeke, hiszen olimpiai bajnokként jobb ajánlatra számíthat. Ennek volt hatása, ettől kezdve a játékra összpontosítottunk.

– És megnyerték minden meccsüket.

– Az angolok, az amerikaiak és az olaszok elleni meccs nem érdekes, ellenük simán nyertünk, a Szovjetunió elleni mérkőzésre viszont az egész világ odafigyelt…

– Sokáig azt hittem, ez volt a vízilabda-mérkőzések döntője.

– Ha papíron nem volt is az, a valóságban azonban mindenki annak tekintette.

– Hogyan fogadta a mérkőzést a közönség?

– Az első perctől kezdve tombolt. A nyolcezer férőhelyes Crystal Palace-ban játszottunk, de legalább még nyolcezer szurkoló rekedt kinn. A jegyeket a végén már százszoros áron adták-vették.

– Megfordult a fejükben, hogy veszíthetnek is?

– Elképzelhetetlennek tartottuk. Fanatikusan, mindenáron győzni akartunk. Úgy éreztük, mi vagyunk azok, akik elégtételt vehetünk az ország eltiprásáért. Hiszen itt egyenlők az esélyek, hét ember küzd hét ember ellen, nem úgy, mint otthon, ahol a túlerő gázolta le a magyar népet.

– A vér azonban itt is folyt.

– Kemény meccs volt, de nem durvább, mint amilyent sokat játszottunk előtte is, utána is. A víz alatt ment az adok-kapok, vér azonban csupán egyszer folyt. Nem sokkal a mérkőzés lefújása előtt Prokopov hátracsapott, és a könyökével eltalálta Zádor Ervint a jobb szeme mellett.

– Veszélyes ütés volt?

– Nagy ütés érte, de egyáltalán nem volt veszélyes. Viszont olyan helyen találta el a szovjet játékos, ami igen vérzékeny. Ervin megroggyant és elkezdett kiúszni a medencéből. Markovits Kálmán és én odaszóltunk neki, hogy a közönség felé menjen ki. Igaz, hogy így többet kellett tempóznia, viszont mindenki láthatta, amint elönti a vér az arcát.

– A közönség hogyan fogadta a látványt?

– Elszabadult a pokol, többen vízbe ugráltak, hogy elégtételt vegyenek. A szovjet csapatot úgy kellett kimenekíteni a másik oldalon, Ervin pedig a világlapok címoldalára került. 4:0-ra nyertünk.

– Hátravolt még a döntő a jugoszlávok ellen.

– Nehéz meccs volt, de végül megnyertük azt is, 2-1-re.

– Az olimpia véget ért, a magyar küldöttség tagjai pedig válaszút elé kerültek: menni vagy maradni.

– A záróünnepségeket követően egy hétre szállt fel a hazafelé tartó gépünk, ennyi ideje volt a csapat tagjainak a döntésre. Táborunkat valóságos „játékos­kufárok” lepték el, s kaptuk az ajánlatokat a világ számos tájára.

– Mennyien döntöttek a kinn maradás mellett?

– Csaknem ötven játékos, illetve edző, szakvezető maradt kinn. A repülőtérre viszont mindenki kijött, könnyek között búcsúzott egymástól a csapat. Akik a maradás mellett döntöttek, nem tudták, mire maradnak, s mi, akik hazajöttünk, nem tudtuk, mire érünk haza. Egy biztos, akik maradtak, azok közül senki sem kallódott el.

– Hogyan döntöttek a vízilabda-válogatott tagjai?

– Közülük négyen – legalábbis egy időre – nem tértek haza, Kárpáti György, Zádor Ervin, Jeney László, Martin Miklós.

– Az ön fejében nem fordult meg a maradás gondolata?

– Nem láttam okát annak, hogy kinn maradjak. Itthon viszont másképp éreztem, különösen, hogy az utcán követtek, egyszer pedig fizikailag is bántalmaztak. Kikértem az útleveleinket és a családommal együtt távoztam az országból.

– Két év múltán viszont visszatért.

– Nem volt maradásom külföldön. Pedig jól éltem, és azt csinálhattam, amit szeretek. Edzősködtem az Egyesült Államokban és Olaszországban. A honvágy viszont erősebb volt nálam. S még valami: itthon ismertek, szerettek, ott viszont egy voltam a többiek között. Ilyen az ember, vágyik a megbecsülésre.

– Nem tartott a megtorlástól?

– Dehogynem tartottam tőle, hiszen ebben az időben még akasztották a forradalmárokat. Először nem is akartak visszaengedni, csak a feleségemet és a kislányomat. Utána azt üzenték, hogy jöhetek én is, de lesz számonkérés. Utána azt, hogy nincs mitől tartanom.

– Ön pedig jött.

– Jöttem, és büntetésként két évre eltiltottak a hazai mérkőzésektől, és örökre a nemzetköziektől. A Sportuszo­dába és a Császárba be sem tehettem a lábam. De nem volt bennem harag amiatt, hiszen tudtam, hogy más annyiért, amennyit én tettem, hat-nyolc-tíz évet kapott.

– Néhány év múltán pedig már válogatottként is játszhatott.

– A kétévi eltiltásom alatt is elnézték, hogy edzem a Honvédnál, és hamarosan ismét képviselhettem Magyarországot a vízben. 1964-ben Tokióban újból olimpiai bajnok lehettem, majd 1976-ban a csapatot szövetségi kapitányként is a dobogó legmagasabb fokára vezettem.

– Visszatérve Melbourne-re: a forradalom utáni nemzedék az olimpián történtekkel a Szabadság, szerelem című filmből ismerkedhetett meg. Mi a véleménye az alkotásról?

– Nagyon szeretem. Vannak benne túlzások, de ez természetes, hiszen nem történelemkönyv, hanem művészi alkotás. A szövegkönyvet még a forgatás előtt olvastam, csupán annyit kértem a producer Andrew Vajnától, hogy a végén mutassák meg az akkori csapat fényképét, és sorolják fel a játékosok nevét. Hiszen rólunk szól a történet.

– Ez mégis hiányzik a film végéről.

– Hiányzik, annak ellenére, hogy Vajna megígérte.

– Pótoljuk hát most a hiányosságot. Kik voltak a szovjeteket is legyőző, aranyérmes melbourne-i magyar vízilabda-válogatott tagjai?

– Boros Ottó és Jeney László voltak a kapusok, a mezőnyjátékosok pedig Mayer Mihály, Hevesi István, Kárpáti György, Zádor Ervin, Kanizsa Tivadar, Bolvári Antal, Markovits Kálmán, Szívós István és én, Gyarmati Dezső.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!