Csak hazai mércével nagy az a pénz, amely a magyar futballba ömlik. - Ami itthon az ország gazdasági határait feszegető kiadás, az az igazi futballvilágban szinte semmi az irdatlan összegben nincsenek benne az ugyancsak csillagászati fizetések, továbbá a prémiumok és az egyéb költségek.
Azt mondják, rengeteg pénz áramlik mostanában a magyar futballba. Rengeteg ahhoz képest, hogy a magyar futball – nemzetközi értelemben, sőt egyáltalán magával a labdarúgással összevetve – hosszú ideje nem létezik.
Legutóbb csaknem 15 milliárd forintért avatták fel a Fidesz-pártigazgató elnöklete alatt álló FTC új stadionját, s miközben sokan érthetően hüledeznek, hogy ez micsoda összeg szinte a semmire, a summa európai összevetésben bagatell.
S nem csupán a mamut klubok lehetőségeihez viszonyítva.
Hogy a Barcelona 95, a Real Madrid 80 millió euróért szerződtet egyetlen játékost, azzal már nem is érdemes foglalkozni. (Amúgy akadtak már ennél nagyobb tételek is a két óriásnál.) A kontinens vezető klubjai már több mint fél évszázaddal ezelőtt elszakadtak a többiektől, mivel – noha akkoriban senki nem ismerte a bizniszfutball kifejezést – üzleti alapon működtek.
Másként a Real Madrid nem szerződtethette volna az argentin Dominguezt, Di Stefanót és Rialt, az uruguayi Santamariát, a francia Kopát, a brazil Canariót és Didit, valamint Puskást; a Barcelona nem állhatott volna fel Kubalával, Kocsissal, Cziborral, a brazil Evaristóval, a paraguayi Martinezzel; a Milan nem vonultathatta volna fel a svéd Grent, Nordahlt, Liedholmot és Hamrint, a brazil Dino Sanit, Altafinit és Sormanit, az uruguayi Schiaffinót, a perui Benitezt, a német Schnellingert.
A hatalmasok ma is külön kasztot képviselnek – bár árnyalja a képet, hogy a spanyol és az angol ligával az átutalások tekintetében nem konkuráló német bajnokság képviselői is a krémhez tartoznak –, ám a bankófutball korszakában hallatlanul kiszélesedett és megerősödött a középmezőny. Az élvonalat csak kis lépésekkel sikerült megközelítenie, a mögötte lévőket viszont mérföldekkel hagyta el.
Elég egyetlen példa arra, miféle befektetések jellemzik már a középosztályhoz tartozókat is. A jelenleg háborús övezetben működő Sahtyor Donyecknek a nyáron még tizenkét brazil labdarúgója volt; megszerzésükért 112 millió eurót – nagyjából 36 milliárd forintot – szurkolt le. Ebben az irdatlan összegben nincsenek benne az ugyancsak csillagászati fizetések, továbbá a prémiumok és az egyéb költségek.
S természetesen csak a garnitúra egyik feléről van szó, a keret másik részére is kell a keret… A fél Sahtyor átigazolására költött 36 milliárdból két FTC-stadiont lehet felépíteni – s még marad is szépen –, az idehaza jól eleresztettnek tartott Videoton pedig legalább tizenkét évig élne belőle a mostani költségvetése alapján. Az üzleti világ kemény, mint a kő, ne csodálkozzunk hát, ha pénzügyileg is máltai színvonalon áll a magyar labdarúgás.
Ott jegyzik, amennyit ér: sehol. A hátrány persze korántsem csupán a dohány, hanem a szakértelem hiányából, a futballkultúra eltűnéséből, a morális züllésből is fakad, sőt részben mindennek a következménye a koldus szerep. Aki a felzárkózásról papol, az mesebeszédet mond, az illúziókról viszont Honoré de Balzac óta tudjuk, hogy elvesznek.
Tavaly mind a négy magyar kupacsapat már júliusban elbúcsúzott az európai klubtornák könnyített selejtezőitől, az idén is kiesett mind a négy, de a Debrecen még felléphet a vigaszágon, az Európa Liga kvalifikációs szakaszának rájátszásában. De akkor se kergessünk ábrándokat, ha továbbjut a berni Young Boys ellen.
A fájdalmas jövőkép egybeesik a jelenével: maradunk magunknak.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
