Csúfos vereség után kiderült, hogy napjaink magyar labdarúgásában már a 21 sem nyerő szám.
Ámulva tapasztalom, hogy olyan orgánumok, melyek egy-két hónappal ezelőtt még a mai magyar futball legnagyobb rajongói közé tartoztak, hirtelen elfordultak imádottjuktól, sőt már-már brutálisan támadják azt: ha futballistáink annyit rúgnának a labdába, amennyit mostanában az eddig őket felemelőktől kapnak, akkor akár világbajnokok, de legalábbis vb-érmesek lehetnének…
A legújabb céltábla az utánpótlás, melynek „legjobbjait” e héten 4-1-re legyőzték az angolok, és 2-0-ra „hazavágták” az albánok. Az egyik vereséget Telkiben, a másikat Kispesten szenvedték el a boldogtalan fiatalok, akikről a véleményüket amilyen gyorsan, olyan alaposan változtató kritikusok azt vallották idáig, hogy roppant tehetségesek. Az ifjak – önmagukon kívül – nekik is „betettek”, elvégre miként lehetne tovább fényezni a ferencvárosi Jovát, a szombathelyi Radót és Ugrait, a fehérvári Szolnokit és Kovácsot, ha ezek a stabil felnőtt NB I-es fiúk még az albánok huszonegy éven aluli játékosainál sem jobbak? Ehhez azért tudni kell, hogy a szkipetárok korosztályos csapata öt egymást követő vereséggel, 2-12-es gólkülönbséggel érkezett a Bozsik stadionban rendezett Eb-selejtezőre, azaz nemhogy világ-, de még kontinensverő együttesnek sem mondható. A magyarok is nyerni tudtak ellenük – igaz, csak 2-1- re – Albániában…
Szegény honfitárs gyerekek, nem hitték volna, hogy akár címlapokra is kerülhetnek, miközben U21-esekként általában a kutya sem volt kíváncsi rájuk. Ezúttal is, ha másban nem, legalább abban reménykedhettek, hogy fellépésük – a kispesti reflektorok fénye ellenére – homályban marad, hiszen másfél órás sétájuk idején a sporttelep szinte teljesen kihaltnak tetszett. Az „ígéretes” srácok aztán duplán megjárták: egyrészt szembesülniük kellett valós tudásukkal, másrészt „támogatóik” elkezdték rajtuk (is) elverni a port…
A kérdés az: lehettek-e egyáltalán bármiféle illúziók? A józan válasz persze az: a legkevésbé sem. Aki képes végignézni napjaink első osztályának egy-egy találkozóját, az tisztában van vele: jórészt ügyetlen embereknek a legcsekélyebb tempó nélküli küzdelme zajlik saját korlátaikkal. S csaknem kivétel nélkül a korlátok győznek… A fiatalok nem tehetnek róla: őket ennyire készítették fel. (Értsd: semennyire.) Felelősök viszont a hazai futballtársadalomban nincsenek, elvégre az edzők körében nagyobb felzúdulás fogadta Szalai Ádám nyilatkozatát, mint a hollandiai 1-8-at a szurkolók és az „albán” 0-2-t a megvilágosodott bírálók berkeiben. Mint emlékezetes, a Schalke válogatott csatára felvetette, hogy ugyan miért bíznánk vb- vagy Eb-szereplésben, ha Magyarországon negyedszázada nem sikerült felnevelni egyetlen nemzetközi klasszist sem. A trénerek felháborodtak, a lényeget viszont nem tudták cáfolni, hiszen tény, ami tény… Magyar labdarúgócsapat több évtizede nem járt világ-, illetve Európa-bajnokságon, futballklubjaink a földrész perifériájáról is kiszorulnak, miközben a hátország sem jobb (sőt): huszonöt-harminc esztendeje mindig attól kell tartani, hogy a következő generációk még az előzőknél is gyengébbek lesznek.
E folyamat korántsem meglepő állomása az albánok elleni, váratlan vihart kavaró blamázs. Szerény megítélésem szerint nem ebből kell nagy ügyet csinálni, hiszen a 0-2 a keserves dekádok logikus eredménye. Helyesebb volna arra fókuszálni, hogy alapjaiban – már a legkisebbek kiválasztásától – megváltozzék a magyar futball rendszere. Amíg nem fordul ki magából a hazai labdarúgás „ezerszer” bizonyítottan versenyképtelen, anakronisztikus világa, addig belátható időn belül nincs miről álmodni.
Éppen ellenkezőleg: ha marad a korhadt struktúra, akkor az albánok után előbb-utóbb az andorraiak, a San Marinóiak, a liechtensteiniek is sokkot okoznak minálunk…
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
