Dermesztő: zárt kapuk, tél, „nyert” meccsen elvesztett pontok
Két napja mindenki azt kérdezi tőlem: milyen volt a vb-selejtező a kihalt stadionban? A válaszom az: szorongató. Nem csupán az utolsó percben beszedett román egyenlítő gól miatt: egyébként is. És nem csak az aréna nyomasztott. A létesítményt könnyebb volt megközelíteni még azokban a szép időkben is – mondjuk, a román válogatott elleni legutóbbi győzelem alkalmával, 1981-ben, amikor a nemzeti együttes hazai meccseinek átlag nézőszáma 65 ezer körül mozgott –, mint a péntek esti, zárt kapus találkozón, amely előtt a környéket hermetikusan lezárta a rendőrség. Krausz Györgynek, az Aréna (korábban: Stadion) Szálló igazgatójának külön kérvényt kellett írnia, hogy a hotel vendégeit és dolgozóit engedjék át a kordonon – beadványát akceptálták, s mindjárt a szálloda halljába telepítették a sajtóközpontot, ahol az újságírók, riporterek átvehették belépőjüket –, de a média munkásai közül autós behajtási papírt kizárólag a fotósok és a tévés műszaki személyzet tagjai kaptak, mivel nekik nem kis pakkot kellett cipelniük az arénába. Az ezúttal a rádiót tudósító Hajdú B. István a „Kígyó téren” parkolt, és remélte, hogy Király Gábor, az immár 88-szoros válogatott csapatkapitány, akinek szombathelyi kapusiskolája a megalapítás tízéves jubileumát ünnepli, sem onnan, sem közelebbről nem kap gólt…
„Mennyi nézőt írunk?” – kérdezte odabenn a Nemzeti Sport munkatársainak egyike, bemondására csak felfigyeltek a kollégák, de a poénon nem mosolygott senki. Mégpedig azért nem, mert kétszeresen is fagyos volt a hangulat: egyrészt abszurdnak tetszett, hogy ugyanúgy működött a műsorközlés, mint máskor – hiába ez az előírás, ha a néptelen padsoroknak szól a szöveg –, másrészt nagy hidegben, metsző szélben zajlott a mérkőzés, s az újságírótribünt megtöltő százhatvan pályatárs arra összpontosított, hogy megdermedt ujjaival eltalálja a betűket a laptop klaviatúráján. Előzőleg sokan keresték fel az egyetlen mellékhelyiséget, nem csupán a megkönnyebbülés miatt, hanem azért is, mert egy kicsi mozgás mindenkinek kell, és a zimankóban még lépcsőzni és száz métert sétálni is jólesett. Édesanyám mondta mindig: „a kis öröm is öröm”, és milyen igaza volt…
Gulyás László, a szintén a rádióban közvetítő riporter a szünetben azt rebegte: „nem akarok dicsekedni, de úgy hiszem, bölcs döntésnek nevezhető, hogy mindenekelőtt a teremsportokat választottam”, ám ő is boldogan kiabált, hogy „gól, gól!”, amikor Vanczák Vilmos negyedóra múltán a román hálóba fejelte a labdát. Terem ide, terem oda, a hátvéd beállítása volt az igazán átgondolt határozat! A mérkőzés előtt Egervári Sándor szövetségi kapitány kizárólag azon meditált, hogy ki legyen a jobbhátvéd – Király szerepeltetése mellett már napokkal korábban letette a voksot –, és Vanczák bevetése messzemenően bevált, bár nem tudom, arra gondolt-e a szakvezető, hogy a bekk esetleg gólt szerez… A sioni légiós hatvankilencedik alkalommal játszott a nemzeti együttesben, de eddig csak az orosz és a moldovai hálót zörgette meg. Mostani felemelkedésével megvan a „mesterhármas”!
Úgy tetszett, a mérkőzés is meglesz – értsd: nyernek a magyarok –, mert honfitársaink jobban alkalmazkodtak a siralmas körülményekhez, ellenőrzésük alatt tartották a pályát, míg a románok sehogyan sem tudtak kibontakozni, s ha akadt is néhány helyzetük, azt leginkább a magyar védelem „hozta össze”. Kétségtelen: hazánk fiainak hátsó sora kevésbé volt alapos, mint a biztonsági személyzet, amely minden táskát akkurátusan átvizsgált, bár az őrség tagjainak elgémberedett kezéről sem írhat vezércikket a Fürge ujjak magazin… A középpályás kontroll azonban vetekedett a biztonságiakéval, és hosszú ideig sok mindent fel lehetett tenni, csak azt nem, hogy két gólt is kap az üres ház lehangoló légkörével dacoló magyar válogatott.
Victor Piturca, a „román Mészöly Kálmán”, aki már a harmadik periódusban dirigálja a szomszédos ország együttesét, szinte hangosabbá is vált a megafonos bemondónál: látva, hogy a magyar csapat irányítja a játékot, nem győzött kiabálni a szavait visszhangzó stadionban. Az ideges szakvezető akkor sem nyugodhatott meg, amikor Mutu tizenegyesből egyenlített, mert rögtön ezután Dzsudzsák is büntetőt lőhetett, és menthetetlenül bevágta a labdát. Ez volt az a pillanat, amikor mindenki úgy gondolta: harminckét hosszú év után újra legyőzi a román csapatot a magyar válogatott. Alighanem még azok a rendfenntartók is felderültek, akik reggel óta állomásoztak a stadionban vagy annak környékén a márciusi télben… Azt nem mondhatom, hogy a VIP-páholyban is élénkség támadt, mivel a máskor mindig tömött szektor ugyancsak kongott: a két szövetség egyaránt öt „nagyon fontos személyt” delegálhatott a találkozóra.
Piturca a gyepre vezényelt még egyet, a huszonhárom éves Alexandru Chipciut. A Steaua ifjú játékosa a hajrában állt be, és beküldése után hét perccel (az utolsóban…) váratlanul egyenlített. Noha a magyar együttes annyi gólt szerzett ezen az estén, mint a románok ellen harminckét év alatt összesen, ezúttal sem nyert… Németh Ferenc, a Magyar Nemzeti Sportközpontok létesítményvezetője, aki harminc esztendeje otthon van a komplexumban – 1983-ban a Budapest Sportcsarnokban kezdett, aztán a Nép-, majd a Puskás stadion „tartozéka” lett –, elgyötörten mormolta maga elé: „Nem létezik…” Azt se hitte volna, hogy egyszer zárt kapus mérkőzést lát kedvenc arénájában, meg azt se: rosszabb lesz a kedve a meccs végén, mint az elején. Ami biztos: a rendkívüli körülmények és a szerencsétlen befejezés nyomán újabb tablóval egészülhet ki a „Történelem a pályán – Magyarország-Románia labdarúgó-mérkőzések” című kiállítás, melyet csütörtökön nyitottak meg a Sportmúzeumban.
Pedig majdnem kárpótlást kaptunk a futballhangulatra nyomokban sem emlékeztető miliőért.
Aztán a 2-2-től ugyanolyan üresnek éreztük magunkat, akár a stadion.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!