Az IndyCar-világbajnok Dan Wheldon tragédiájával ismét előtérbe kerültek a sorozat biztonságát kritizáló vélemények. Tény, hogy míg a Formula–1-ben az 1994-es, két áldozatot követelő imolai „fekete hétvége”, és a biztonsági szabályok azt követő szigorítása óta nem történt haláleset, addig az IndyCar mezőnye azóta négy versenyzőt is elvesztett.

  <h1>Háromszázötven felett</h1>-
  <h1>IndyCar</h1>-
  <h1>A pilóta és a versenyautó</h1>-

Háromszázötven felett

- – Kép 1/3

Móni István, a Magyar Nemzeti Autósport Szövetség Sportbírói Bizottságának vezetője segített lapunknak összegyűjteni azokat a tényezőket, amelyek miatt a korábbi F–1-es pilóták is többnyire fejvesztve menekülnek néhány verseny után a tengerentúlról. 

A pilóta és a versenyautó. Az IndyCar lemaradása a F–1-hez képest e tekintetben mintegy tíz év. A tengerentúli szériában nem használják az F–1-ben 2003 óta bevett, úgynevezett HANS-rendszert, amely hirtelen lassuláskor (például gumifalba ütközéskor) nem engedi a fejet előre és hátra csapódni. A tévéfelvételeken látható, hogy miután az F–1-es pilóta beül az autójába, a szerelők egy vállvédőt helyeznek be, az IndyCarban ilyet szintén hiába keresünk. A Formula–1-ben a leggyorsabb pályákon sem érik el az autók azt a 350 km/h-s sebességet, amely az IndyCar esetében az úgymond „utazósebesség”. Az igazán aggasztó az, hogy a kerekek találkozásakor az autók egy pillanat alatt elemelkednek a talajtól, az IndyCar esetében pedig becsapódáskor gyakorlatilag alkatrészeikre szakadnak. Gyakran éppen a lerepülő elemek okoznak súlyos sérüléseket. A jövő évi, már sokkal biztonságosabbnak szánt autók tesztprogramját éppen Dan Wheldon vezette, és a halálával végződő Las Vegas-i futam volt az elavult kaszni utolsó versenye. 

A pálya. Ez jelenti a legfőbb veszélyforrást. A legtöbb gond a rövid (1-2 mérföldes) oválpályákkal van, ahol a rendkívül nagy létszámú (30-40 fős) mezőny nem tud eléggé szétszóródni. Ilyenkor egy keresztbe forduló autó pillanatok alatt tömegbalesetet okozhat, ahogy az a Wheldon halálához vezető esetnél is történt. Ráadásul ezeken a pályákon sokszor egyáltalán nincs bukótér. Ilyenre az F–1-ben is van példa (Monte-Carlo), de ott a tempó jóval lassabb (alig 250 km/h), míg az IndyCar pilótái 350-370 km/h-s sebességgel száguldanak a betonfalak között. Nem is a falak azonban az igazán veszélyesek, hanem a fölöttük található drótkerítés. Bár a hivatalos jelentés még nem készült el, de valószínűleg egy ilyen kerítés okozhatta Wheldon vesztét is, aki korábban több hasonló bukást túlélt, ezúttal viszont balszerencsésen repült a tartóoszlopok közé.

Mindent a nézőért. Az IndyCar döntően a show-ról szól, és ez a biztonság rovására megy. Amerikában, az ottani mentalitásból adódóan, alapelv, hogy a néző mindent lásson, ne maradjon le semmiről. Ezt szolgálják a rövid, ovális alakú pályák és a döntött kanyarok. Az IndyCarba tulajdonképpen pusztán pénzkérdés bekerülni, ezért a pilóták többnyire jóval tapasztalatlanabbak, mint a klasszikus „szamárlétrát” végigjáró Formula–1-esek. Az IndyCar-futamain rengeteg az összeérés, ütközés, ezeket pedig kevésbé büntetik, mint az ilyen tekintetben szigorú F–1-ben.

Wheldon halála után még többen hangoztatják, itt az ideje a biztonságot előtérbe helyezni. A nagy hord­erejű változásokhoz persze szemléletváltásra lenne szükség odaát. Valószínűbb, hogy marad a cirkuszt a pénzért – a néző nem veszíthet.(bezso)

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!