Guus Hiddink másodszor átkozta el a 94. percet
Déjà vu – gondolhatta a newcastle-i St. James’s Parkban Guus Hiddink, noha francia nyelvterületen még nem volt edző. A klubok közül irányította már az Eindhovent, a Fenerbahcsét, a Valenciát, a Real Madridot, a Betist, a Chelsea-t és most az Anzsi Mahacskalát dirigálja. Ezzel persze nincs kész a leltár, hiszen a nagy világjáró – hazája, Hollandia nemzeti együttesén kívül – Dél-Korea, Ausztrália, Oroszország és Törökország válogatottját is vezényelte.
Ám a globetrotter akárhány országban fordult is meg, úgy hitte: kétszer nem léphet ugyanabba a folyóba.
Ez a meggyőződése három napja Angliában csütörtököt mondott.
Ugyanaz történt a bányászvárosban, mint négy esztendeje Londonban. Hiddink 2009 tavaszán a Chelsea szakvezetője volt, és csapata a Bajnokok Ligája elődöntőjében továbbjutásra állt a Barcelonával szemben. Ám a 94. percben Iniesta húszméteres bombagóllal egyenlített (1-1), az „arisztokratikus kékek” pedig kiestek. Magunk közt szólva, a Stamford Bridge szurkolói mindennek tetszettek, csak előkelő uraknak nem: a meccs lefújása után az a veszély fenyegetett, hogy Tom Henning Övrebót, a kétségkívül követhetetlenül bíráskodó norvég játékvezetőt egyszerűen megverik. E heves reakció azonban nem csupán veszedelmet, hanem értékes tapasztalatot is tartogatott a skandináv sípos számára, hiszen a sporttárs – civil foglalkozását tekintve – pszichológus. (Kabos Gyula mondta dr. Balogh Elemér idegorvos szerepében a Maga lesz a férjem című filmben: „Erről a bútormániáról könyvet fogok írni!” Szerintem Övrebo is ilyesmit fontolgathatott London után, ha nem is a bútorral, hanem a brit futball környezetével kapcsolatban.)
Hiddinknek pedig újból szüksége lenne lélekgyógyászra, ha nem is feltétlenül oslóira. Az Anzsi Moszkvában gól nélküli döntetlent ért el a Newcastle United ellen, és az Európa Liga-nyolcaddöntő visszavágóján a 94. percig szintén 0-0-ra állt. Azért nem tudhatta magát a legjobb nyolc között, mert a 88. percben Boussoufa szabadrúgását – Elliot kapus helyett – a felső léc hárította. Lehet mondani, a nemzetközi Mahacskala – amelynek kezdő tizenegyében mindössze három orosz szerepelt – kiválóan tartotta magát, hiszen Deniz Aytekin, a török származású német játékvezető az 55. percben kiállította azt a Carcela-Gonzalezt, akinek édesanyja marokkói, apja spanyol, ő maga pedig a belgiumi Liege-ben született (és a Standard játékosa volt, míg az Anzsihoz nem szerződött). A Newcastle létszámfölénye a legkevésbé sem tükröződött a játékon, úgyhogy a Freiburgból igazolt szenegáli Papiss Demba Cissé fejes gólja nem csupán annak időpontja miatt érhette váratlanul Hiddinket és játékosait.
A sokkhatást persze az utolsó pillanatok fordulata, illetőleg azok ellensúlyozhatatlansága váltotta ki.
A holland edző kifakadt: „A játékvezető kíméletlen volt, de csak velünk szemben, mert a publikumtól hagyta magát befolyásolni. Nem Cissé, hanem Aytekin döntötte el a meccset. Ha zsűrit kértünk volna fel, hogy a játék képe alapján értékelje a mérkőzést, akkor a győzelmünk vitathatatlan lett volna. Így viszont hiába határoztuk meg a meccs menetét annak ellenére is, hogy csaknem negyven percig emberhátrányban futballoztunk, a United egyetlen helyzetéből gólt szerzett, és nyert.”
Nem vitás, Hiddinknek pechje van a 94. perccel. S bár megint a sors igazságtalansága, hogy csapata kiesett, a magam részéről olyan mélyen nem tudok együtt érezni vele. Jól emlékszem ugyanis, Dél- Korea – a holland tréner dirigálta – válogatottja miként jutott a legjobb négy közé a 2002-es világbajnokságon. Amit ugyanis az ecuadori Byron Moreno művelt a dél-koreai–olasz nyolcaddöntőn (2-1), majd az egyiptomi Gamal Gandur elővezetett a dél-koreai–spanyol negyeddöntőn (0-0, 11-esekkel 5-3), az maga volt a merénylet a játékvezetés, a fair play és maga a futball ellen.
Az viszont sehogy sem rémlik, hogy Hiddink akár Tedzson, akár Kvangdzsu városában hevesen tiltakozott volna a szemérmetlen ítéletek ellen…
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!