Kardunkba dőltünk

A női tőrcsapat még odaérhet, ha a legjobb afrikai csapat, Egyiptom távol marad. Erre jó esélyünk van… Nem is beszélve arról, hogy mostanáig mindössze három egyéni induló, a kardozó Szilágyi Áron, a párbajtörőző Imre Géza, valamint a tőröző Mohamed Aida részvétele biztos a játékokon. Szász Emese párbajtőrözőnek még van lehetősége. Négy évvel ezelőtt Pekingben még 15 magyar vívó állt a pástra.

Talán a legszomorúbb az, hogy a pást környékén sincs béke. A sportágat jól ismerők zöme úgy véli, hiányzik az összefogás, sokan egymás ellen dolgoznak, ez is okozhatta, hogy idáig jutottunk. A jelen állapotokat jól jellemzi Kulcsár Győző kiszavazása a MOB-tagságból a szövetség vezetésének részéről. A nemzet sportolóját, a négyszeres olimpiai bajnokot lehet szeretni vagy nem szeretni, de az vitathatatlan, hogy a ma élő vívók közül ő a legeredményesebb, és edzőként is nemegyszer bizonyított.

Aki az 1960-as, illetve 70-es években a tatai edzőtáborban járt, nem tudott úgy végigmenni az udvaron, hogy ne találkozzon egy olimpiai vagy világbajnok vívóval, olyan magas szinten állt ez a sportág. E sorok írója, mint fiatal válogatott atléta, gyakran csak azért ment be a vívóterembe, hogy ámuljon és bámuljon. Mert az 1960-as olimpiára készülő magyar vívóválogatott Gerevich Aladár, Kovács Pál és Kárpáti Rudolf szinte hihetetlen dolgokat művelt az edzőteremben.

A hétszeres olimpiai bajnok Gerevich a feléje dobott pingponglabdákat egyenes elővágással szelte ketté, de társai is mesterei voltak a pontos és villámgyors mozdulatoknak.

Mi az oka annak, hogy a magyar vívósport ilyen mélyre süllyedt? Kovács Tamás, a kardválogatott kapitánya elmondta: tragikusnak érzi a helyzetet, mert a kardvívás mindig a húzóága volt a vívósportnak. Ő maga is volt csapatvilágbajnok a bátyjával együtt, édesapja pedig hatszoros olimpiai bajnokként fejezte be pályafutását 1960-ban. Kovács, aki hosszú éveken át dolgozott a vívószövetségben, egy éve vette át a kardcsapat irányítását. Neki különösen fáj, hogy nem sikerült kiharcolni a kvalifikációt.

Amikor rákérdeztünk, hogy miben látja a sikertelenség okát, annyit mondott: a 60-70-es években 80 szakosztály működött hazánkban, mintegy 3500-3600 igazolt vívóval. Jelenleg 1600-ra tehető az igazolt versenyzők száma és a korábbinál jóval kevesebb szakosztály létezik. A kilábalás érdekében jobban meg kellene becsülni a szakembereket és a sportolókat. Erre példa Nemcsik Zsolt, az egyik legjobb magyar kardozó, aki anyagi okok miatt kénytelen volt külföldre távozni és edzőként is dolgozni az aktív versenyzés mellett. Fordulatra lenne szükség, el kellene érni, hogy a jövőben ez ne így legyen. Ma már csak a korábbi létszám töredéke forgatja a pengét, és nemcsak a kardozóknál, hanem a többi szakágban is ugyanez a helyzet. Az okokat keresve megemlítette még, hogy a vívószövetség vezetése nem szakemberekből, hanem jórészt szponzorokból áll. Igaz, nagy szüksége van a sportágnak a pénzre, de valahogy új alapokra kellene helyezni a dolgokat, ahhoz, hogy ismét régi fényben csillogjon a magyar penge.

Dr. Kamuti Jenő, a vívószövetség szakmai alelnöke szintén arról beszélt, hogy változásokra van szükség, mint ahogy ezt már több mint tíz évvel ezelőtt is jelezte. Ezt annak ellenére is fenntartja, hogy az elmúlt időszakban azért sikerült olimpiai és világbajnoki címet is szerezni vívóinknak. Úgy látszik, fűzte hozzá, hogy nem minden a pénz, hiszen az idén a MOB-tól igen komoly összeget utaltak át az olimpiai felkészülésre (értesülésünk szerint több mint 300 millió forintot). De Kamuti is felhozta a vívósport bázisának csökkenését. Megemlítette, hogy abban az időszakban, amikor a BVSC színeiben olimpiai ezüstérmes volt tőrvívásban, több mint húsz vasutas- vívószakosztály működött az országban, és nem egy vidéki város büszkélkedett kiemelkedő vívóbázissal. Azért szerinte vannak biztató jelek is, és nagyon reméli, hogy a héten kezdődő junior-világbajnokságon egy-két magyar megmutatja, nem kell még temetni a magyar vívást. Ám a felemelkedéshez először is közös gondolkodásra, a klubedzők nagyobb anyagi megbecsülésére, a sportág népszerűsítésének fokozására lenne szükség. Nem véletlen az olaszok hosszú évek óta tartó sikeres menetelése, hiszen ott több mint tízezerre tehető az igazolt versenyzők száma, és ez igaz a franciákra is.

A nagy „öregek” közül sikerült utolérni Pézsa Tibort, aki 1964-ben egyéni olimpiai bajnoki címet szerzett Tokióban, majd hosszú időn át vívómesterként dolgozott. Ő is arról szólt, hogy teljesen új alapokra kellene helyezni a vívást és az edzőképzést. Megemlítette azt is, hogy több mint hatvan magyar vívóedző működik szerte a világon. De főként itthon kellene újítani, és a vívás szeretetét kellene beoltani a fiatalokba, hogy ne csak azon sportágak felé forduljanak, ahol eleve a pénzkereseti lehetőség dominál. Azt is nagy gondnak tartja, hogy a kvalifikáció bevezetése következtében olyan országok csapatai sem jutnak ki az olimpiára, amelyeknek ott lenne a helye, és a bejutók között óriási színvonalkülönbségek lehetnek annak kapcsán, hogy „a részvétel a fontos és nem a győzelem”. Persze minden sportoló azért utazik a játékokra, hogy ott jól szerepeljen, illetve olimpiai bajnok legyen. A kvalifikációra visszatérve még megemlítette, hogy nagyon nehéz helyzetbe kerülnek a fiatal magyar kardozók a rotáció miatt. Mivel a 2016-os olimpián nem lesz férfi kardcsapatverseny, egy mai fiatal kardozó csapatban a legjobb teljesítmény mellett is csak 8 év múlva juthat ki az olimpiára.

Nagy Tímeát, a kétszeres olimpiai bajnok párbajtőrözőt kérdeztük arról, hogy miként látja a magyar vívósport helyzetét, és lát-e kilábalási lehetőséget. „Aki nem vet, az nem arathat” – mondta. „Minél nagyobb bázist kellene biztosítani a sportágnak, és minél nagyobb népszerűséget a vívásnak. Olyan kapcsolatrendszert, és olyan hangulatot kellene kialakítani, hogy ne egymás ellen, hanem mindenki egymásért és a sportágért dolgozzon.” Szomorúnak tartja, hogy Kulcsár Győzőt olyan helyzetbe hozták, amelyet nem érdemelt meg. Ő azért állt ki mestere mellett, mert olimpiai bajnoki címének megszerzésében nagy szerepe volt, és sajnálja, hogy a nemzet sportolója így járt. Szükség van az idősebb, tapasztalt szakemberekre és a fiatalokra is, de mindennél fontosabb lenne a megújulás. Abban reménykedik, hogy lesz még magyar vívó, Szász Emese, aki kiharcolja a londoni részvétel jogát.

Ami elkeserítő, hogy a kardcsapat „elbukta” annak a lehetőségét, hogy ismét villogjon a magyar penge, úgy, ahogy 1988-ban Szöulban történt, mikor is óriási csatában, egymásért küzdve a magyar kardozók nyerni tudtak. Utoljára kardvívásban Szabó Bence nyert egyéni olimpiai bajnoki címet 1992-ben Barcelonában. Ám azt sem lehet kizárni, hogy az egyéni indulóink közül valaki Londonban is eljut a csúcsra. Azonban mindennél fontosabb a béke és a sportág népszerűsítése, mert e nélkül nem sikerülhet a megújulás.

 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!