A Bild Zeitung hasonlóan reagált: „Hollandia és Cristiano Ronaldo!” Mintha Dánia nem is létezne, pedig az is ott van még „púpnak”…

Nem vitás, a 2012-es Eb kiemelkedően legerősebb négyese a B jelzésű kvartett, azaz a három legfőbb favorit közül kettőnek – Hollandia és Németország válogatottjának – nagy valószínűséggel már a legjobb nyolc közé jutásért is heves küzdelmet kell vívnia. A németek abból a szempontból is megjárták, hogy „előőrsük” első látásra beleszeretett egy ötcsillagos gdanski szállodába, a csoportmeccseket viszont nem Lengyelországban, hanem Ukrajnában – Lvovban és Harkovban – vívja majd a csapat. Ennek ellenére a német szövetség elöljárói nyomban a sorsolás után úgy határoztak, hogy nem cserélnek hotelt; talán azért sem, hogy legalább Gdanskban meglegyen a kényelem…

Amúgy Lvovig és Harkovig sokkal rövidebb az út, mint Kijevig, a döntőig. Hajtóerő persze van: egyrészt a német válogatott egysége, ereje és stílusa – az utóbbi mindenekelőtt Joachim Löw szövetségi kapitány fantáziagazdagságának köszönhető –, másrészt a 300 ezer eurós prémium, amelyet az aranyérem elnyeréséért kapna az Eb-történet legeredményesebb (háromszoros győztes) válogatottjának minden egyes játékosa. Ezt az összeget a német szövetség ajánlotta fel, de az UEFA sem szűkmarkú: az összdíjazás immár 196 – az első helyezetté 23 és fél – millió euró. A summa igazán szép, és egyenesen gyönyörű, ha hozzátesszük, hogy 2004-ben, a portugáliai kontinenstornán 73 millióval kevesebbet osztott szét az európai szövetség. A futballt mintha nem érintené a válság…

Ezzel együtt Löw pénteken savanyú ábrázattal fogadta a kimenetelt, de igyekezett megnyugtatni önmagát és honfitársait: „Noha Hollandiának és Portugáliának világklasszis csapata van, nincs mitől félnünk.”

Van mitől.

A hollandoktól az 1988-as Eb hamburgi elődöntőjében 2-1-es, négy évvel később, Göteborgban 3-1-es vereséget szenvedett a német együttes, és kiváltképp az előbbi a Nationalelf történetének megrázó eredménye maradt. Csakúgy, mint az 1992-es döntő a dánokkal szemben: szintén Göteborgban 2-0-ra győzött a „beugróból” bajnokká avanzsáló északi csapat (dániai becenevén: a „Dinamit”). S az is rémes emlék a németek számára, hogy 2000-ben, Rotterdamban a portugálok szinte a második sorukat küldték ellenük a pályára, ám így is 3-0-ra nyertek. Akkor már a csoportmérkőzések után felhangzott az „Auf Wiedersehen”…

Az örök mérleg azonban mindhárom vetélytárssal szemben kedvező. Dániával: 14 győzelem, 3 döntetlen, 8 vereség. Hollandiával: 14, 14, 10. Portugáliával: 8, 5, 3. Talán ezért is említette Bert van Maarwijk holland szakvezető, hogy „a továbbjutás nem a németek elleni meccsen múlik”. (Meg feltehetően azért is, mert a két válogatott legutóbbi barátságos találkozóján Löw együttese 3-0-ra lesöpörte a narancssárga mezeseket.)

Így vagy úgy, e kvartett tagjai nyilván borúsak, és nem vigasztalja őket az sem, hogy másoknak is vannak gondjaik. Az Eb két kabalafigurája közül az ukrán Szlavko korántsem olyan vidám, mint a lengyel Slavek, hiszen Ukrajnának Angliával, Franciaországgal és Svédországgal kell találkoznia, míg Lengyelországra Csehország, Görögország és Oroszország vár. (Egyszerű négyes nincs, de ez kétségkívül a lehető legbarátságosabb beosztás.) Nem boldogok a címvédő spanyolok, valamint az olaszok sem, mert könnyű szívvel lemondtak volna arról, hogy már az Európa-bajnokság első szakaszában egymással „tangózzanak” – az Eb labdáját Tangónak hívják –, s ott van még velük a lelkierő tekintetében rendíthetetlen horvát, valamint az az ír együttes, amelynek szakvezetője, Giovanni Trapattoni fölöttébb otthonos a dél-európai labdarúgásban…

Igaz, Vicente del Bosque spanyol kapitány kijelentette: „A futball históriájában még nem fordult elő, hogy egy válogatott megnyerte az Eb-t, aztán világbajnok lett, majd megint elhódította az Eb-aranyérmet. Nekünk most az a célunk, hogy jövőre kétszeresen is elsők legyünk.”

Kálmán Olga meghívhatná tévéműsorába az ibériai trénert, mert ez a legmesszebbmenőkig egyenes beszéd.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!