Újabb botrány rendítette meg Japán ősi küzdősportját, a szumót. Az egyik legismertebb bajnok kénytelen visszavonulni a versenyzéstől, mert egy éjszakai bárban megvert egy fiatal sportolót.
Harumafudzsi fényes karrierje dicstelenül ért véget. Pedig a 33 éves, mongol származású szumós kilenc nagy versenyt nyert, 2012-ben jokozuna, azaz nagybajnok lett. Hogy pontosan mi történt azon a novemberi estén, nem tudni. Állítólag az bőszítette fel a sztárt, hogy junior korú társa belenézett az okostelefonjába, ezért rontott neki. Utóbb hiába kért nyilvánosan bocsánatot a mongol, a kocsmai verekedés nem fér bele ebbe a sportágba, hiszen a szumó a japánok szemében nem egyszerű sport, sokkal több annál: szakrális esemény.
Eredete az írott történelem előtti idők homályába vész, de régészeti leletek, agyagfigurák és falfestmények bizonyítják, hogy már több mint kétezer éve létezik.
Kezdetben egy sintó szentélyben folyó rituálé volt, amikor imádkoztak és hálát adtak az isteneknek a jó termésért. A középkori császári udvarban már küzdősportként tartották számon.
A szigetország minden részéből összeválogatott híres verekedőknek „lovagi tornákat” rendeztek a palotában, az uralkodó és kísérete szórakoztatására. Az összecsapások bonyolult szertartások sorába illeszkedtek. A sógunok uralma idején a harcosok kiképzésének része lett a szumó. Harcművészetté, majd népszerű tömeglátványossággá vált.
A 17–18. század volt az aranykor, a bajnokok szamuráj rangot kaptak. Vidéken virágzott a „népi” szumó, általában a betakarításkor tartott áldozati rítusok részeként. Ezt azonban idővel korlátozni kellett, mert a mi szüreti báljainkra hajazó mulatságok gyakran torkolltak tömegverekedésbe.
A szumó fontosságát jelzi az is, hogy a világháborús katasztrófa után szinte nyomban újraszervezték a versenyeket Japánban.
A modern időkben profik küzdenek egymással, egységesített szabályok szerint. Évente hat nagy viadalt rendeznek, ezeket 1953 óta a televízió is közvetíti. A két felső osztályba csak a legjobbak juthatnak be, a mintegy 70 rikisi (szumóbirkózó) hatalmas pénzeket keres. Ez sok külföldit csábít Japánba. A hawaii születésű Takamijama volt az első 1968-ban, azóta a sportágat elárasztották az idegenlégiósok, mongolok, brazilok, koreaiak, kínaiak, amerikaiak – Maszutóó néven egy magyar, Tóth Attila is beverekedte magát az elitbe.
Ám a sok változás azzal járt, hogy az egykor szent szumó mára nagyon is profán jelleget öltött. Hasonló botrányok rázták meg az elmúlt években, mint más elüzletiesedő profi sportokat.
A legsúlyosabb a 2011-es bundabotrány, amely után a vizsgálat megállapította, a szumóban megszokott a csalás, a meccsek adásvétele. Nyílt titok az is, hogy a sportág befolyásos irányítói szoros kapcsolatot tartanak az alvilággal. A hírhedt jakuza bűnszervezet tagjai rendre ott parádéznak a lelátó legdrágább helyein, és előfordult már, hogy élő tévéközvetítésben integettek bebörtönzött társaiknak. Ez a kemény férfivilág ragaszkodik ahhoz a középkori hagyományhoz is, hogy nők nem léphetnek be a küzdőtérre.
Bántalmazási ügyek is voltak már Harumafudzsi kocsmai balhéja előtt. A versenyistállókban nem ritka a brutális testi fenyítés, a fiatal versenyzőket bambuszbotokkal ütik, hogy „keményebbek legyenek”. Mindennapos, hogy az idősebbek szívatják, „csicskáztatják” a rangban alattuk lévőket.
Egy 17 éves fiú bele is halt, hogy mestere fejbe vágta egy sörösüveggel, és még segítséget sem hívott hozzá. A tragikus eset 2007-ben történt, de az edző azóta már kiszabadult a börtönből, és félő, hogy az erőszakos edzőtermi kultúra sem változott sokat.
4,55m
átmérőjű körben küzdenek a szumósok, derekukon vastag selyemövvel. A cél: kiszorítani az ellenfelet vagy elérni, hogy valamelyik testrésze a talajhoz érjen (természetesen a talpát kivéve). A menőknek külön versenyzői nevük van, ez a sikona.
133
kilogrammot nyomott fénykorában a most kényszerből visszavonuló Harumafudzsi, ezzel ő volt a sportág elitjének legkönnyebb versenyzője
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!