Orbán Viktorra mint a futball teljhatalmú megszállottjára nem lehet úgy tekinteni, mint az Andorra ellen elbukott futballisták jó részére. Nem lehet azt gondolni, hogy ambíció és bátorság nélküli, jellemgyenge outsider. Ebben a harcában formátumos, tragikus hős. Bukása biztos.
Mondjon le, ezt kell kérni. Persze nem a kormányfői posztról, az nem így megy, de legalább arról a tébolyáról, hogy ismét erőssé teheti a magyar futballt. Nem lehet már. Amiről azt gondolja nektár és ambrózia, az méreg a magyar focinak. Amennyiben a sportban a teljesítmény nélkül leszakítható százmilliárdok rendszeridegenek, méregnek tekinthetők.
Hadas Miklós és Karády Viktor bő húsz éve írt híres futballszociológiai tanulmánya Orbán Viktor ténykedése
következtében új jelentéseket vet fel.
A szerzők szerint ugyanis: Európa keleti felén a futball államügy; az alárendeltségi és marginalitási komplexusban szenvedő nyomorult kisállamok ügye. A két háború közötti időszakban az ellenséges szomszédos országokkal szembeni kulturális fölény és a modellértékű nyugati civilizációval való egyenértékűség szimbolikus kifejezője, míg a második világháborút követően a „szocializmusnak a kapitalizmussal szembeni felsőbbrendűségét” jelképezni hivatott politikai eszköz. Ugyanakkor a totalitárius rendszerek belső legitimációjára is kiválóan alkalmas.
Azt hihettük, hogy a rendszerváltással a futballnak ez a funkciója eltűnik nálunk, mint ahogy hosszú ideig így is volt. Más szerepet viszont nem talált, miközben a labdarúgás a televíziózás, majd a globalizáció intézményrendszerével mindent elsöprő üzletté és végképp világszenvedéllyé vált.
Számunkra úgy néz ki, mintha a rendszerváltással kerültünk volna zuhanó ágra, de az állam háttérbe vonulása csak ráerősített arra, ami egyébként is megtörtént volna. Végképp a legerősebb gazdaságok és a minimum ötvenmilliós lakosság (nagy stadionokban kellő számú telt házas meccs, plusz több tízmillió tévénéző) kettős feltételével rendelkező országok dominálják ezt a sportágat. Nemcsak a volt szocialista tábor nem tud ezzel versenyezni, de a viszonylag kicsi (eredményekben régebben nagy) holland, belga vagy portugál klubcsapatok sem maradtak versenyképesek.
Aki ebben a játékban vinni akarja valamire, annak időben – mint például Messi, tizenhárom évesen – a vezető futballkultúrák valamelyikébe kell költöznie. Fájdalmas beletörődni abba, hogy ezt a játékot ezen a szinten elveszítettük. Érthető, ha egy olyannyira akaratfixált ember, mint Orbán szembe akar menni a világgal.
Ami a gyerekeket illeti, igaza is van. Őket nem volna szabad megfosztani a lehetőségtől, hogy komoly focisták legyenek és a válogatottba hazatérve okozzanak örömet.
Orbán maga adta meg a megoldó képletet két éve egy interjúban:
„Szeretnék az a miniszterelnök lenni Európában, aki a legtöbbet tette a hazája labdarúgásáért. De még nem vagyok az. Donald Tusk még előttem jár (…) hiszen »grundprogramot« vitt véghez, ezer lakótelepi kispályát építtetett (pontosan 2012 pályát, rímelve az ukrán–lengyel Európa-bajnokság évszámára – a szerk.), nem is szólva az Eb-ről és a hozzá kapcsolódó stadionépítésekről. De hát egy szezonvégi hajrá sokat segíthet még rajtam…”
Nosza, négy Eb-meccs 2020-ban már lesz, a többiből még semmi nincs.
A komoly gát a politikai ördög, amely mindig ott ólálkodik a miniszterelnök körül. Ezúttal abban a meggyőződésben, hogy ’56 után a kommunisták szándékosan akadályozták meg a csapatsportágak, így a futball sikerét is. De most jön ő és a győzelmek.
A múltat illetően bizonyíthatatlan és blöffízű az állítás, de aztán ki lát itt kommunistát minimum úgy harminc éve? És futballt Orbán Viktor tizenkettedik miniszterelnöki évében?
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!