Annak az időnek már régen vége, amikor Olaszországot tartották a világfutball paradicsomának. Pedig sok évtizeden át az volt a helyzet, hogy a földkerekség legjobbjai Itáliába igyekeztek.
A legnevesebb brazilok közül ott játszott Roberto Carlos, Falcao, Socrates, Dunga, Zico, Kaká, Rivaldo, Ronaldo, Ronaldinho; a német képviselet olyan hírességekből állt, mint Schnellinger, Effenberg, Haller, Matthäus, Rummenigge, Klinsmann, Völler; a francia légiót – többek között – Thuram, Blanc, Desailly, Deschamps, Vieira, Zidane, Papin, Henry, Trezeguet alkotta, az argentint meg (szintén kivonatos névsor) Passarella, Redondo, Veron, Maradona, Batistuta. Hogy a honosított dél-amerikai nagyságokról, az argentin Montiról, Orsiról, Sivoriról, a brazil Altafiniről, Sormaniról, az uruguayi Schiaffinóról már ne is beszéljünk…
Ma bizony szerényebb a készlet.
Ám az olasz válogatott tavaly Eb-döntőt játszott, a Milan pedig nemrégiben 2-0-ra legyőzte a Barcelonát. A helyzet ellentmondásos, hiszen – az előbbieken túl – a Juventust a Bajnokok Ligája favoritjai között emlegetik, miközben Itáliában egyre fogyatkozik a közönség, ha nem is olyan ütemben, mint a csillagok serege. A négy nagy európai bajnokság látogatottsága közül a Serie A-é a legalacsonyabb: az átlag nézőszám 22 253. A Bundesligában 41 884, az angol Premier League-ben 35 755, a spanyol Primera Divisionban 28 923 ugyanez – illetve, dehogyis ugyanez – az adat. Az érdeklődés csökkenése éppen abból fakad, hogy a külföldi sztárok létszáma és minősége az utóbbi évtizedben korábban elképzelhetetlenül megcsappant. A hajdanán megszokott nagy bevásárlásoknak végképp „betett” a gazdasági válság, a klubok nem áldozhatnak rekord (de még rekord közeli) összegeket sem a bálványok szerződtetésére. Ráadásul azok azért sem mennének Olaszországba, mert a legmagasabb – csaknem 50 százalékos – itáliai adókulcs a legkevésbé sem vonzza őket, de erről hovatovább fölösleges említést tenni, mert az itáliai klubok örülnek, ha jelenlegi hazai ászaikat ki tudják fizetni. (Az olasz világklasszisok tekintetében is jókora a visszaesés: van Buffon, Pirlo – és? A legfényesebb dekádokban legalább öt-hat legendás futballista játszott egyszerre a squadra azzurrában.)
A legnagyobb itáliai klubok számára hatalmas teher a mostani kerettagoknak járó összegek átutalása is. Krízis ide, krízis oda, nem potom pénzekről van szó… A Milan évente 120 millió, a Juventus 115 millió, az Internazionale 100 millió eurót költ csak a labdarúgók fizetésére; ebből a szempontból már érthető, hogy a Milan miért engedett el négy legjobban kereső játékosa közül hármat. A vörös-fekete klubvezetők nem akarták „nyögni” Thiago Silva, Ibrahimovic, Pato jövedelmét, és Robinhóét sem akarják, de tőle nem tudnak olyan áron megválni, amilyen csábító ellentételezésért azt szeretnék. (Azért Berlusconi a választási kampány során szerzett valahonnan valamennyi dohányt, hogy megkaparintsa Balotellit.)
Közben sorra cikkeznek arról az olasz lapok, hogy – a Juventusét kivéve – mennyire korszerűtlenek az itá liai stadionok. Nekünk legyen mondva – fűzhetik hozzá idehaza, de arrafelé más a mérce. Kétségtelen tény, hogy az ottani arénák lassanként negyedszázaddal ezelőtt, az 1990-es vb idején voltak modernek – többségüket a világbajnokságra újították fel –, de azóta nagyjából annyit vesztettek szépségükből, amennyivel a Serie A játékának látványa fakult az utóbbi évtizedben. Fejlesztés a jelenlegi gazdasági viszonyok közepette nem várható, így viszont szembe kell nézni azzal, hogy a Bundesliga látogatottsági rangsorában (40 518- as átlag nézőszámmal) a tizenegyedik helyen álló Werder Bremen is megelőzi a Juventust (37 964). A két legnépszerűbb olasz csapat, az Inter (45 531) és a Milan (44 899) Németországban nem férne be az első hétbe… Tíz esztendővel korábban a Milan 64 466-tal volt első, az Inter pedig 62 288-cal a második Olaszországban, de 2003-ban még Milan–Juventus BL-döntőt rendeztek, és az Internazionale is a legjobb négy közé jutott.
Az aggasztó jelekhez képest a nemzetközi porondon kiválóan teljesít a mai olasz futball, bár európai dominanciája a múlté. Úgy is lehet mondani: jól gazdálkodik azzal, amije van. Noha a jelen itáliai mezőnyének nívója szembeszökően szerényebb, mint régebben, a garnitúra tagjaiból kihozzák a maximumot. Mindenekelőtt taktikailag, mert ebben a tekintetben Olaszország alighanem mindig is világelső volt (vagy minimum a legkiválóbbak közé sorolhattuk). Nem kis büszkeséggel jegyzem meg: ezt a futballkultúrát hajdanán magyar edzők és játékosok – Károly Jenőtől Czeizler Lajosig, Weisz Árpádtól Schaffer Alfrédig, Mike Istvántól Nyers Istvánig, Zsengellér Gyulától Sárosi Györgyig – alapozták meg és szélesítették ki a déli országban.
Kitűnő honfitársaink nem sejtették, hogy egyszer az olasz futball is bajban lesz, azt meg még kevésbé, hogy az itáliai labdarúgás legsúlyosabb gondjai is eltörpülnek az itthoni problémák mellett…