Magyarországon már a futball iránt legkevésbé sem érdeklődőkhöz is eljutott a hír, hogy a válogatott novemberben a norvégokkal mérkőzik meg az Európa-bajnoki részvételért. Talán azt is tudják, hogy a pótselejtező sikeres megvívása esetén egymilliárd forintot osztanak szét a keret tagjai között. Ez viszont már akkora összeg, ami több kérdést is felvet.
Elnézve a magyar futball és a bajnokság színvonalát, érdemes elgondolkodni azon, hogy megérdemelt-e egy ilyen összegű prémium. A korrektség hangján meg kell jegyezni, hogy a kontót valójában az UEFA állná, hiszen az MLSZ is az Eb-re kijutó csapatoknak járó díjazásból fedezné.
Ugyanakkor ez nem változtat azon a tényen, hogy Magyarországon a labdarúgás így is aránytalanul nagy anyagi támogatást élvez, nem beszélve arról, hogy ennek nem sok hazai és nemzetközi eredményét láthatta a közönség. Az még súrolja az „üsse kő” kategóriát, hogy a kijutást kiharcoló csapat tagjai ekkora összeget tegyenek zsebre, de van ennél beszédesebb adat is. 2013-ban a magyar labdarúgó-válogatott Andorra elleni meccsén már a döntetlenért fejenként 200 ezer forint ütötte volna a pályára lépő játékosok markát. Amatőr játékosok ellen, akik már egyetlen szerzett góllal is spontán utcafesztivált idéznek elő hazájukban.
Visszatérve az egymilliárdos összeghez: hasonlítsuk össze ezt, mondjuk, az MKB Veszprém kézilabdacsapatának éves költségvetésével – ami ennek durván másfélszerese. Cserébe a bakonyiak évről évre a világ élcsapatait szorongatják, és öregbítik az ország hírnevét Európában. Mit kapunk ezzel szemben a focitól? Azt, hogy minden idők egyik, ha nem a leggyengébb selejtezőcsoportjából pótselejtezővel kijutunk a megnövelt létszámú Eb-re? Két-két meccsen 1-1 pontot a görögök és az északírek, valamint 2 döntetlent a románok ellen? Nem kell belemennünk az ellenfelek mély elemzésébe ahhoz, hogy lássuk, ezt talán alacsonyabban jegyzett csapatok is el tudnák érni. Megéri vetni egy pillantást az eddigi kijutókra is. Hogy van az, hogy Izland, Albánia vagy Szlovákia már kvalifikált, méghozzá erősebb csoportokból?
De lépjünk túl a visszafogott teljesítményen, és emeljük tekintetünket azokra, akik valódi világsikerrel tértek haza. Nettó 140 ezer forint. Ennyit kap havonta minden magyar olimpiai aranyérmes – igaz, élete végéig. Berki Krisztián és Csollány Szilveszter – tornában értek fel a világ csúcsára – így röpke 18,5 év alatt meg is kapja azt a jutalmat, ami jelenleg focistáinkat illetheti. Valamivel gyorsabban sikerülne ez Kásás Tamás, Benedek Tibor, Kiss Gergely, Molnár Tamás, Biros Péter és Szécsi Zoltán háromszoros olimpiai bajnok vízilabdázóknak. És hogy mi közös még a felsorolt bajnokokban Sydneyn, Athénon és Pekingen kívül? Éppen csak az, hogy a napokban kaptak jelölést az International Swimming Hall of Fame-be, ahol a vizes sportok halhatatlan alakjait tartják számon. Mondhatni, elég erős a kontraszt ahhoz, hogy szó nélkül elmenjünk az összehasonlítás mellett.
Óvakodva a demagóg, egyoldalú véleményalkotástól, ejtsünk szót az „enyhítő körülményekről”. Tény ugyanis, hogy a labdarúgás világszinten az egyik legnépszerűbb és legnézettebb sport, amelyben rengeteg pénz mozog. A magyar szurkolók pedig immár 30 éve, talán még nem múló türelemmel várják, hogy újra nemzetközi tornán lássák a magyar labdarúgókat. Így nem csoda, hogy az MLSZ a honoráriumok meghatározásakor szem előtt tartja ezt. Legyünk viszont reálisak is: nem sok olyan dolog van Magyarországon, amibe megéri ilyen lelkesedéssel pumpálni a pénzt – és olybá tűnik, hogy a labdarúgás nem tartozik ezek közé.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!