Ezt a valcert még Johann Strauss is megirigyelte volna. A labdarúgó Bajnokok Ligája legutóbbi elődöntőjének résztvevői közül edzőt váltott a Barcelona, a Bayern München és a Real Madrid, ugyanígy tett a negyeddöntős PSG, a nyolcaddöntős Manchester United, továbbá a már a csoportkör után elbúcsúzó Chelsea és Manchester City. Új szakvezető irányítja az olasz bajnokság előző évadában ezüstérmes Napolit is: mondom, szárnyal a keringő dallama…
Nemzetközi szempontból alighanem Rafa Beniteznek lesz a legkönnyebb dolga, hiszen a Napoli 2012-ben csak ötödikként zárta az itáliai bajnokságot, így csupán az Európa Ligában szerepelhetett, s onnan már a legjobb harminckettő között kiesett a Viktoria Plzennel szemben, méghozzá feltűnően simán (0-3, 0-2). Ez az eredmény „némiképp” ellentmond azoknak a hazai vélekedéseknek, hogy mindent a pénz határoz meg… A spanyol Benitez lelkileg is felszabadult lehet, hiszen egészen másként fogadták Nápolyban, mint előző klubjánál, a Chelsea-nél – Londonban már-már közbotrány övezte, az olasz város stadionjában felállva ünnepelték bemutatása alkalmával –, de lehetőségeit meghatározza, hogy az imént felsorolt klubok mezőnyéből a Napoli léphet pályára a legszerényebb BL-reményekkel.
José Mourinhónak szebbek a kilátásai Londonból, hiszen nem valószínű, hogy a Chelsea az idén is bánatos csoportharmadik lesz, ráadásul a „Special One” szinte hazatért, mert a Stamford Bridgeen legalább úgy rajongtak érte, akár Portugáliában. Vagy inkább csak Portóban, mert Lisszabonban nem imádták… Madridban sem ájultak el tőle, s bár a királyi gárdával nyert bajnoki címet és Király Kupát is, el kellett viselnie, hogy minden idők alighanem legnagyszerűbb Barcelonája mögött a Real Madrid csak másodhegedűs maradt úgy, hogy a 2002-es diadal óta tartó BL-nyeretlenségét „Mou”-val sem sikerült megszakítania.
Pellegrininek szintén a csoportból kell továbbjuttatnia a Manchester Cityt, s máris jobb eredményt ér el, mint elődje, Roberto Mancini. Ennél persze többet várnak tőle az Etihad stadionban: egyebek közt azt, hogy a Premier Ligában megforduljon a Manchester United, Manchester City sorrend. A chilei tréner mellett szól, hogy kis csapatokkal nagyon messzire jutott – a Villarrealt a négy, a Malagát legutóbb a nyolc közé vezette a Bajnokok Ligájában –, ellene viszont, hogy a Real Madriddal ő sem tudott mit kezdeni. (Mármint a hagyományokhoz és az igényekhez képest nem.)
A La Manche túloldalán Laurent Blanc van a fókuszban, neki ugyanis igazi európai nagycsapattá kell formálnia a PSG-t. Játékos korában senki sem féltette volna őt, hiszen minden magasságot megjárt – volt vb- és Eb-aranyérmes is –, trénerként azonban eddig „csupán” a Bordeaux-t és a francia válogatottat dirigálta (az előbbit Ligue1-elsőségig vitte). A szakvezető nagy előnye, hogy a Paris-Saint-Germainben világklasszis játékosok sorakoznak, de ez lehet hátrány is, elvégre, ha a csapatnak nem megy úgy, mint Carlo Ancelottival…
A futballistaként szintén kiváló Ancelotti már edzőként is sok mindent letett az asztalra – hogy mást ne mondjunk: ugyanúgy kétszer nyert BL-t a Milannal, akár játékosként BEK-et –, de most tréneri pályafutása legnehezebb feladata következik: a kontinens csúcsára kell emelnie a hajdanán onnan el sem mozduló Real Madridot. Nagy kérdés: a Mourinhónál leginkább a dinamikára alapozó királyi gárda stílusán mennyit tud változtatni a technikára jobban építő itáliai mester?
De Ancelotti helyzete még mindig „smafu” David Moyeséhoz viszonyítva. A skót edző előtt huszonhét év magasodik: ennyi ideig dirigálta a Manchester Unitedet honfitársa, Sir Alex Ferguson. Ami csaknem biztos: ilyen hosszú távra az európai felsőházban újonc szakvezető nem tervezhet, de produkálnia kell, mégpedig – ha csak Angliát nézzük – Pellegrinivel vagy Mourinhóval szemben. Igaz, a manchesteri szurkolók meg vannak győződve arról, hogy Moyes jó választás, hiszen őt maga Ferguson szemelte ki, és az ottaniak szerint Sir Alex nem dönthet rosszul…
Szintén új név az öreg földrész elitjében Gerardo Martinóé. Az argentin edzőt rendkívüli megtiszteltetés érte, hiszen „megkapta” a 21. század legragyogóbb klubcsapatát, a lecke viszont nem kisebb, mint hogy – mind játékban, mind eredményekben – változatlanul unikum legyen a Barcelona. A Tatának becézett tréner 1996-ban öt bajnoki mérkőzést játszott a „Barcában”, míg a Newell’s Old Boysnál, ahol minden idők legjobb rosariói játékosának választották, örökös klubrekorder (505 fellépéssel). Most azonban Pep Guardiola és utóda, Tito Vilanova örökébe kell lépnie… Amilyen hatalmas a lehetőség, olyan irdatlan a nyomás.
Ám az övé csak a második legnagyobb presszió. Guardiola olyasmit vállalt el, amit csupán a legbátrabbak mernek megtenni. Igaz, amikor aláírta szerződését, a Bayern München még nem hódította el a német bajnoki címet és kupát, valamint a BL-serleget sem, de mindegyik trófea elnyerésére komoly esélye volt. Ha Pep véghezviszi a tökéletest, akkor is csak ugyanannyit nyújt, mint Jupp Heynckes… Arról nem beszélve, hogy a tiki-takát nem lehet Bajorországba importálni, még akkor sem, ha van Javi Martinez, és most már van Thiago Alcantara és Götze is.
Guardiola annyiban hasonlít konkurens kollégáihoz, hogy – miként Ancelotti, Blanc, Martino vagy a hajdanán 28-szoros chilei válogatott Pellegrini – futballistának is kitűnő volt (Moyes pedig sokszor játszott a skót első osztályban), de hogy ezúttal melyikük rúg labdába…?
Szép évad elé nézünk.
Már, ha messzire tekintünk.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!