Andorra, Észak-Írország, a Feröer-szigetek, Finnország, Írország, Litvánia, Macedónia, Málta, Örményország, San Marino, Wales, valamint Magyarország vesztette el valamennyi csapatát a BL- és Európa Liga-selejtező második fordulója után. Mondani sem kell: e tizenkét országból tizenegynek különösebben dicső hagyományai nem voltak a labdarúgásban. A mi hazánknak annál inkább.
Amikor az európai tornákat bevezették, nálunk kommunista diktatúra vagy szocializmus volt, ami eleve kizárta a profizmust, és szinte lehetetlenné tette a folyamatos lépéstartást a kontinens vezető csapataival, a külföldi sztárok sokaságát szerződtető- honosító Real Madriddal, Barcelonával, Milannal. Időnként sikerült „elkapni” egy-egy nagyot (Celtic, Juventus, Manchester United, Sporting Lisszabon), de a BEK-ben a legjobb négy közé jutás volt a maximum, az is csak háromszor (Vasas, Győr, Újpest). A KEK-ben két döntőssel büszkélkedhettünk (MTK, FTC), a VVK-ban háromszor mondhatta magát finalistának magyar együttes (kétszer az 1965-ben győztes FTC, egyszer az Újpest), az UEFA-kupában egyszer sikerült a döntőbe kerülni (1985-ben a Videotonnak).
Persze ez is összehasonlíthatatlanul több mint amennyit a tizenegy jelenlegi társutas együttvéve elért. És álomszerű ahhoz képest, ahol most vagyunk… A magyar futball történetének talán legmélyebb pontján.
Hogy miként jutottunk ide, arról könyvet lehetne írni, annyi helyünk pedig nincs, úgyhogy szinte csak schlagwortokban említhetjük az okokat. Ahhoz, hogy a második világháború után csupán rövid ideig volt nálunk profizmus, egy pillanatra vissza kell még térnünk, mert annak több évtizedes hiánya meghatározta a játékosok, edzők, vezetők viszonyát a munkához, és kihatott arra az időszakra is, amikor már alkalom nyílt volna megteremteni a valódi hivatásos labdarúgást. Ez a periódus – a rendszerváltás kora – a magyar labdarúgás szempontjából a legrosszabbkor érkezett el. Egyrészt azért, mert az 1988-as bundabotránnyal a politika elvette az esélyt a mindmáig utolsó olyan válogatottól, amely esélyes volt a vb-részvételre (a kirakatügy során NB I-es játékosok seregét „vitték el”, de az őrizetbe vételen kívül senkivel semmi nem történt, azaz a skandalum kirobbantása teljességgel fölöslegesnek bizonyult, ellenben oda vezetett, hogy 1992-ben már Izlandtól is kikaptunk az itthoni vb-selejtezőn). Másrészt azért, mert akkorra már a hazai futball általános színvonala messze alatta maradt a hatvanas- hetvenes évek nívójának. (Hogy messzebbre ne menjünk.) Ez abból fakadt, hogy mind több lett a kudarc, és mind kevesebb a labdarúgó, mert a futballsikerekhez szokott társadalom nem tudta feldolgozni az olyan csapásokat, mint Marseille, a svéd 3-3 vagy a három argentínai vereség az 1978- as világbajnokság csoportmérkőzésein. Egyáltalán: már az is elviselhetetlen volt, hogy 1966-tól (magyar–brazil 3-1!) tizenkét évig kellett várni az újabb vb-szereplésre…
Az emberek a nyolcvanas évek közepére tömegével fordultak el az NB I-től – egy másik magyar–brazil, az 1986-os 3-0 esztendejében mindössze 7611 volt az átlag nézőszám –, azaz a kilencvenes esztendők elején úgy kellett volna átállni az üzleti modellre, hogy értékes játékos, továbbá szurkoló alig akadt, futballgazdasági tapasztalat nem volt, ennek megfelelő hatékonysággal kezdték működésüket az úgynevezett labdarúgó-vállalkozások (nem egy közülük egymillió forintos törzstőkével). Az igazi profi futball viszont éppen ez idő tájt indult példátlan fellendülésnek, így az amúgy is nagy hátrány szinte pillanatok alatt a sokszorosára nőtt.
A lepusztulás gyors folyamat volt. Mire észbe kaptunk volna, már olyan futballistákat sírtunk vissza, akikről pályafutásuk idején azt gondoltuk, gyengébb eresztés nem jöhet. Tízszer gyengébb is jött… A labdarúgás pedig kezdett kiveszni a közbeszédből- köztudatból, mert az álfutballra legföljebb azok kíváncsiak, akik képesek becsapni magukat. A magyar bajnoki cím értéke mélyen alászállt: afféle csapatok nyertek aranyérmet, sőt vittek hosszú ideig prímszerepet, amelyek szebb korokban az NB I és az NB II határán mozogtak volna (a legjobb esetben). A mezőny rettenetesen felhígult, s az elfordulás olyan méreteket öltött, hogy a magyar labdarúgókultúra (felbecsülhetetlen kincs!) a múlt emlékévé lett. Ma már a 7611-es nézőátlag is kész gyönyörűség volna. S ki adná a fiát futballozni, ha a labdarúgás itthon szinte elrendelt módon kudarcos pálya, arról nem beszélve, hogy a gyereket egyetlen hazai csapat vagy játékos sem érdekli, ellenben a kölyök mindent tud a Barcelonáról vagy a Chelsea-ről, és Messi-, Cristiano Ronaldo- vagy Rooney-mezben jár.
Na igen, a tévé házhoz hozza az igazi labdarúgókat, a valódi mérkőzéseket. Andorrai, feröeri, máltai vagy San Marinó-i ideálok persze nincsenek. Ahogyan magyarok sem. A visszaút ugyanolyan elképzelhetetlen, amilyen hagymázas álom lett volna hajdanán, hogy idáig süllyedünk. Húsz-harminc év vezetői, edzői, játékosi elmaradását valószínűleg csupán húsz-harminc esztendő alatt lehetne behozni. Az időtartam talán rövidíthető, az viszont biztos: ha nem nézünk szembe a valósággal, és soha nem jutunk el a 0 kilométerkőhöz – azaz nem kezdünk valami mást –, akkor maradunk magunknak ebben a pocsolyában.
Jobb nem is jár, ha nekünk így is jó – énekelte Zorán a hetvenes években. Felteszem, nem hitte volna, hogy dala majd negyven esztendő múltán is mennyire aktuális lesz…
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!