Vígjáték a magyar válogatottról

– Könyvük borítóján sok legendás magyar labdarúgó közül Dzsudzsák Balázs fotója a leghangsúlyosabb, nem pedig Puskás Ferenc. Miért?

Fűrész Attila (képünkön balra): Miközben a kötetben sokkal több történet olvasható Puskásról. De ma, 2016-ban Dzsudzsák Balázs az egyik legismertebb labdarúgónk, ő a válogatott csapatkapitánya.

Privacsek András: Másrészt ebben a könyvben nem a magyar válogatott elmúlt száz évének történetét akartuk megírni, hanem személyes hangvételű sztorikat a múltból, főként az elmúlt harminc évből. Az Aranycsapat idejéből sok történetet ismerünk már, az azt megelőző időszakból is. Ráadásul az Európa-bajnokság óta még mindig tapasztalható az eufória a magyar válogatottat illetően, és a Franciaországban menetelő csapatnak Dzsudzsák volt egyik meghatározó játékosa, arca.

– Szívük szerint kit tettek volna a címlapra – ha már a magyar válogatott labdarúgás száz évének történeteiből szemezgettek?

F. A.: Puskás Ferencet. Nem kétséges. Ő minden idők legjobb és legérdekesebb magyar labdarúgója.

P. A.: Puskást mondom én is, de hozzá kell tenni, hogy róla szólt az elmúlt ötven év: ötvennél több könyv jelent meg vele kapcsolatosan. De a mai fiataloknak több üzenet hordoz Dzsudzsák Balázs neve: ő a velünk és köztünk élő labdarúgó.

– Ki lett volna címlapon, ha 2000–2010 között írják ezt a könyvet?

P. A.: Valószínűleg Gera Zoltán.

F. A.: Vagy Király Gábor.

– Ugorjunk: 1990 és 2000 között?

P. A.: Az a magyar labdarúgás borzalmas időszaka. Lehet, ki sem adtunk volna ilyen könyvet.

F. A.: Lipcsei Péter, talán. De tény, akkoriban szinte semmilyen kimagasló sikerünk nem volt. Korábban, 1980 és 1990 között viszont Détári Lajos.

P. A.: Vagy Nyilasi Tibor.

F. A.: És haladhatunk visszafelé: Albert Flórián, Puskás Ferenc, a harmincas évekből pedig Sárosi György

– Milyen módszerrel dolgoztak a történetek gyűjtésekor?

P. A.: A régmúltat korabeli könyvekből, lapokból kutattuk, de volt néhány olyan felvett, ám fel nem használt beszélgetésünk – például Gyetvai Lászlóval, Rudas Ferenccel –, amelyből ki tudtunk választani néhány anekdotát. Másrészt nagyon sok emberrel beszélgettünk, korábbi játékossal, vezetőedzőkkel, klubvezetőkkel.

F. A.: A választóvonal amúgy a harmincas-negyvenes évek. Rudas Feri bácsiék órákig tudtak mesélni azokról az évekről. Az előtte lévő időszakból viszont nem tudtunk személyes anekdotákat gyűjteni, mert sajnos már nincsen közöttünk olyan, aki mesélni tudott volna. Az elmúlt harminc év ugyanakkor gazdag forrásanyaggal szolgált. Sokan meséltek nekünk sokat. Ami azonban különösnek tűnhet: az aktív futball résztvevőivel volt a legnehezebb dolgunk.

– Miért?

F. A.: Mert a történeteik még érinthetik őket, hatással lehet a pályafutásukra. Találkoztunk olyan válogatott stábtaggal, akiből egyetlen szót sem lehetett kihúzni, mert attól félt, hogy utólag úgy tűnhet, mintha pletykálkodna.

P. A.: Pedig nem titkokra, nem is pletykákra voltunk kíváncsiak, csak személyes hangvételű történetekre. Ebben a könyvben nem leplezünk le senkit. A történetek zöme kedves, jópofa, humoros, vicces sztori. A klasszikus értelemben vett könnyed anekdota. Másokból viszont ömlött a szó, nem győztünk válogatni.

F. A.: Göröcs János egykori válogatott labdarúgó például csak annyit kért, amikor felhívtam, hadd fejezze be az ebédjét. Negyedóra múlva visszahívott, és desszertként hibátlanul, nyomdakészen tollba mondott öt történetet.

– És mit tettek akkor, ha ketten másként mondták ugyanazt?

F. A.: Kerestünk egy harmadikat, hátha az egyik verziót ugyanúgy mondja.

P. A.: Vagy kaptunk egy vadonatúj verziót. Ilyenkor azt használtuk, amelyik jobban tetszett, amelyik humorosabb, emberibb volt.

– Ezek szerint ez a könyv a magyar labdarúgás napos oldalát mutatja meg, nem pedig a sötétet. Ez mennyire szerencsés? A magyar labdarúgás száz évébe a sötétből is jutott bőven.

F. A.: Azért nem mindegyik történet napos. Szűcs Sándort, az UTE 29 éves válogatott labdarúgóját például kivégezték 1951-ben. Csak azért, mert szerelmes lett egy énekesnőbe, akivel Nyugatra akart szökni. Az államvédelmi hatóságok fedett ügynökei tőrbe csalták a disszidálás ígéretével, majd perbe fogták, és amikor ráébredt, hogy ki fogják végezni, az egyik őrrel cetlit küldött Szusza Ferencnek – aki sajnos későn kapta meg a levelet, és hiába próbált Puskással együtt közbenjárni a honvédelmi miniszternél, Szűcsöt már kivégezték, mire Farkas Mihály a siralomházba telefonált.

P. A.: A könyv ugyanakkor kilencven százalékban humoros és könnyed történetekkel van tele. Filmes nyelven szólva: ez egy vígjáték. Egyperces olvasmányok gyűjteménye.

F. A.: Azt szerettük volna megmutatni, ami a függöny mögött van. Ami az öltözők világában és azokon kívül zajlik. Amit a nézők nem látnak, nem ismernek.

– A történeteket olvasva, mit gondolnak, milyen jövő vár a magyar labdarúgásra?

P. A.: Az elmúlt pár évben teljesen más úton jár, mint az elmúlt harminc évben. A labdarúgás sokkal profibb lett, sokkal szervezettebb, a jelenkori kormány minden lehető eszközzel támogatja. Ám nem tudni, milyen jövő vár a magyar focira. Csak annyi biztos, hogy sok történetünk lesz a jelenkorból is.

– A labdarúgás profibbá, szervezettebbé válása, a marketing-, az üzleti szemlélet eluralkodása nem öli meg a jelenkori történetek személyes hangvételét, humánusságát?

F. A.: Az tény, hogy a labdarúgók régebben sokkal inkább együtt élték mindennapjaikat. A mai világban a profik már csak nagyobb tornákra, válogatott mérkőzésekre jönnek össze a világ különböző szegletéből. Ez az életmód másfajta közösségeket hoz létre, nem feltétlenül vezet elmélyült személyes, baráti kapcsolatokhoz. De azért így is születnek elmesélhető történetek.

P. A.: Ma már kommunikációs igazgatók mondják meg, ki mikor és hány percet beszélhet egy-egy labdarúgóval. Így valóban kevésbé jönnek elő a lazább sztorik, de kevesebb az olyan alkalom is, amikor kötetlenül lehet beszélgetni egy-egy csatárral, védővel vagy edzővel.

– Az például kiderült a beszélgetésekből, hogy mi történt 1986-ban, Mexikóban. Olyanra gondolok, amit eddig még nem tudtunk, például a „tésztán” túli okokról is.

P. A.: Ezer sztorit hallottam már Mexikóról, köztük azt is, hogy túl sok tésztát ettünk, ezért nem ment a játék. De akikkel beszélgettem, még nekem is tudtak újat mondani. Azt ugyan senki nem tudja, igaz-e, hogy a szovjetek a mérkőzés előtt megkeresték a magyarokat, hogy az eredmény legyen egy barátságos döntetlen, amire a magyarok nem voltak hajlandóak. De azzal mindenki tisztában van, mi következett utána.

F. A.: Ha elfogadjuk azt, hogy a történelem sem más, mint a szemtanúk elmesélése, akkor igaz ez a labdarúgásra is. A kötetben szereplő történetek a magyar labdarúgás mozaikdarabjai. Idővel összeáll belőlük az egész.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!