New York-i nagyítás - 100 Fahrenheit

Európa saját farkába harap, itt pedig Trump kényszeríti térdre igazságosztó gátlástalanságnak álcázott uszításával Amerikát és nagyjából a világot. Eközben Amerikában lassan polgárháborús állapotok kezdenek uralkodni és korán törleszkedő külföldi politikusok hozzák ismét szégyenbe idegenbe szakadt honfitársaikat. Szóval Orbán kellemetlen Trump-tisztelgése, a napokig tartó általános hüledezés és a kisebbfajta vesszőfutás után, amikor megint nagyszerű volt magyarnak lenni külföldön, szóval mindeközben kitört a klasszikus, embert próbáló New York-i nyár.

És ahogy a 37–39 fokos melegben, a kibírhatatlan páratartalom mellett, 17 fokosra hűtött terekből ki-be járva őrlődünk New Yorkban, egyszer csak eszembe jutott egy újságcikk, amit még az első itteni évem nyarán olvastam. Jellegtelen cikk volt, de arra pontosan emlékszem, hogy a cikkíró milyen tapintható irigységgel és felháborodással írt a európai turistákról, akik csak úgy megtehetik, hogy hetekig szabadságon legyenek és itt bosszantsák gatyára vetkőzve a tetőtől talpig beöltözött New York-i munkába igyekvőket.

Emlékszem, hogy nem értettem, mi is a probléma: aki éppen dolgozik, az egyszer csak nem dolgozik, gondoltam, és szépen elutazik szabadságolni, amikor kedve tartja, aztán majd ott bosszantja a helyieket a dollárjaival és rövid gatyájával.

Csakhogy most már látom, hogy az amerikaiak nem csak azért nem utaznak, mert saját országukban is van elég látnivaló, és különben is egy lomha nagyhatalom nem törekszik világot látni, hiszen jól el van saját önimádatával, hanem azért sem, mert az amerikaiaknak egyszerűen nincs szabadságuk. Van, persze van, de összehasonlítva az európai átlaggal, az itteni szabadságok zavarba ejtőek.

Egy kezdő általában egyáltalában nem kap szabadságot egy évig, és az általános szabadság sem nagyon haladja meg a három hetet. Ehhez még hozzáadódik a protestáns (némiképp szemforgató) amerikai etika a folytonos munkáról és szolgálatról, és máris ott tornyosodik előttünk az epikus New York-i nyár a talpig beöltözött irodisták reggeli özönlésével, a termoszokban, papírpoharakban egyensúlyozott jeges kávékkal, forró metróállomásokkal és jéghideg metrókocsikkal. A rutinosan előrántott kardigánokkal, kendőkkel, a különböző vizespalackokkal, a járdákon felállított ideiglenes fürdőszobai mosdóra emlékeztető több csaptelepes ivókutakkal, amik tulajdonképpen itatók a városban rekedt hordák számára. És ebben a párás, forró rengetegben egyszer csak, mint annyiszor máskor is, a város hirtelen megmutatja igazi arcát: a rafinált, erőteljes, ironikus és ütésálló New York meglehetősen szépen adja át magát a forróságnak.

Ez nagyjából azt jelenti, hogy a kezdeti néhány sokkoló hőgutás nap után a város lomhán és élvetegen elkezd nyaralni, és ebben nem lehet nem észrevenni a klasszikus New York-i győzelemittasságot. Meleg van? Kit érdekel? Biciklizünk, megnyitjuk a tűzoltócsapokat, székeket teszünk ki a házak elé, közparki asztalokra terítünk a barátainknak komplett vacsorát, gyertyafénnyel, este tízig tartjuk nyitva a könyvtárakat, hogy ott bóbiskolhasson mindenki, akinek nem telik légkondicionálóra, és legalább háromszázféle szabadtéri programot ajánlunk mindennap, hogy az egész város azt érezhesse, semmiből nem marad ki, ha nem telik neki homokos tengerparti hetekre.

És ebben a büszkén izzadásban, ebben a nagy kigombolkozásban valahogy benne van ennek a lassan térdre rogyó országnak az egyik legalapvetőbb értéke. Ilyenkor (is) látszik valamiféle atavisztikus életrevalóság és könnyedség. Valami rafinéria, amit szinte csak természeti népektől ismerünk már. És valamiféle józanság, ami napjárásból, felhőkből és széljárásból olvas. És talán majd ez a mély túlélőkészség és nyomokban még meglevő józanság segít majd Amerikának és közvetve mindannyiunknak.

Bízzuk tehát közös sorsunkat a felhőkre, a felhőszakadásokra, a jégesőre és a pompás nyári hajnalokra. Az utolsó fűszálban is meg lehet kapaszkodni. Ha már nem késő.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!