Arra fölöttébb jól emlékszem, hogy Ángyán József, a gödöllői agráregyetem professzora volt a Fidesz kivont kardja, ha nem épp a lángpallosa a Gyurcsány-kormány agrárpolitikájával szemben. Ángyán doktort az háborította föl napi rendszerességgel, hogy a szociálliberális kormány mezőgazdasági nagyüzemeket vizionál a családi gazdaságok helyén, mondván, hogy pár hektáron a mai unióban nem lehet gazdaságosan termelni.
De nem először a legújabb kori magyar történelemben. Ángyán, aki államtitkár lett Orbán kormányában, mostantól nyugodtan fölfüggesztheti önnön arcképét a Marosán Györgyé mellé.
Marosán 1956 után Kádár János (verbális) ökle volt. Virtigli munkáspolitikus, aki úgy gondolta, hogy az MSZMP „forradalmi lendülete”, amelyet nem kis mértékben az a bizonyos 1957. május elsejei tömeggyűlés, de ennél is inkább az ő pimaszul szókimondó fellépései („Ki hívta be az oroszokat? Én!”) tápláltak, örökkétig kitart. Tévedett. Mint elbocsátó szép üzenetében (1962) rögzítette, az őhozzá hasonló lánglelkűek, tőről metszett munkáskáderek helyét átvették a pártvezetésben olyan emberek, akiknek a Kádár melletti hűségnyilatkozatokon és tetteken kívül semmi szép nem volt fölfedezhető a pedigréjükben. A „harcos prolik” (például régi szakszervezeti káderek) helyére beültek könyökvédős bürokraták, akik reggeltől estig biztosították a főnököt annak tévedhetetlenségéről, és ezért kinevezések formájában meg is kapták a járandóságukat. Neki ez nagyon nem tetszett, a kádári konszolidáció helyett egyfolytában „permanens forradalmat” akart, ennélfogva írt egy eléggé zűrzavaros, Kádárt támadó levelet a Központi Bizottságnak, és felajánlotta lemondását magas párttisztségeiről. Kádár kapott az alkalmon. Marosán kikerült a Politikai, de még a Központi Bizottságból is; utóbb maga mondta föl párttagságát.
Ángyán József sokkal szerencsésebb ember, mint Marosán György volt. Kettejük esetét ugyan rokonítja az, hogy csalódtak a főnökükben – mind a kettő mást csinált, mint amire a kárvallottak szerint fölesküdött –, de Marosánnak még csak esélye se lehetett arra, hogy körberohangálja az országot és a kádári politika ellen lázítsa a híveket. Ellentétben Ángyán professzorral, aki ma itt, holnap ott „mutat rá” Orbán földpolitikájának hamisságára, elég kegyetlenül mellesleg.
Marosán is, Ángyán is kiborította a bilit, ahogyan mondani szokás. Mindketten ráfizettek. Ami nem jelenti, hogy mindkettejüknek igaza volt. Marosán tiborci panaszában volt ugyan némi igazságelem, de alapjában ő azzal ment szembe, ami Magyarország későbbi jó sorsát, az „élhető országot” megalapozta. Ángyán viszont mindig álmokat kergetett. A „kert-Magyarországét”, amelyet az úgynevezett népi irodalomból, Németh Lászlótól és követőitől túlontúl is jól ismerünk, ám amelyet az agrárközgazdász-szakma mindig is kiröhögött. Csak a Fidesz nem. Annak ugyanolyan jól jött Ángyán, a nagyüzemhívő szocialisták nemezise, mint amennyire Kádárnak (amíg ütni kellett) Marosán.
Ha kicsit mélyebbre ásunk, egy (nem is annyira) elméleti kérdésbe ütközünk. Nevezetesen: mire való a hatalom? Mutatis mutandis Marosán is, Ángyán is sokat tett azért, hogy a hatalom olyan kezekbe kerüljön, amilyent ők akartak, de tökéletesen félreértették a Gazda arra irányuló szándékát, hogy mit kezdjen a megszerzett hatalommal. Kádár, miközben soha egy szóval nem kifogásolta de facto helyettesének forradalmi hevületét (ami egyébként elég sok kellemetlenséggel járt), nem osztályharcot akart, hanem osztálybékét; Marosánnak rögeszméje volt a harc folytatása, mindhalálig, „kispolgári szerzésvágy”, forintra váltható karrier nélkül. Orbán, amikor a frontvonalba küldte (bár nem akarata ellenére, sőt) Ángyánt, a családi gazdaságok felkent papjaként reklámozta önmagát, de sejtésem szerint már akkor világos elképzeléssel rendelkezett arra nézve, mit kezd majd az állami földekkel. Tudta, hogy az osztogatás kedvezményezettjei nem helyben lakó, állattartó, legelőkre és takarmányföldekre vágyakozó (kis)gazda családok lesznek, hanem az ő kiválasztottjai, csókosai, lettek légyen szállítmányozók, alkatrészgyártók vagy éppen körömépítők; béték vagy káefték, édesmindegy. Szép, nagy földdarabokat ad(at)ott nekik.
Marosán átkozódása az akkori kor szabályai szerint pártbelügy maradt, a bennfenteseken kívül senki nem tudott róla.
A leváltott ember ráadásul elég fegyelmezett volt ahhoz, hogy bajait ne kösse a világ orrára. Nincs róla tudomásom, hogy nyilatkozni akart volna a New York Timesnak vagy a Le Monde-nak. Itthon egyébként, ha akart volna, se kap nyilvánosságot (fegyelmezett kommunista lévén nem akart); a sajtó „vonatait szigorúan ellenőrizték”. Viszont Ángyán igaza védelmében él a demokratikus nyilvánosság adta (1962-ben nem létező) lehetőségekkel, és annyit árt a gazdákat becsapó Orbánnak és szeretett pártjának, amennyit Marosán nem is tudott volna Kádárnak.
A történet végén azonban nyugtázzunk egy jelentős különbséget. Kádár sokkal okosabb volt, mint Marosán, okosabb, mint önnön – a „kispolgári haszonszerzés” ellen ugyancsak lázadozó – értelmiségi holdudvara. Azt tette, amire a magyar nép többsége vágyott. („A háborúnak vége” – hogy Semprúnt idézzem.) Orbán nem okosabb volt, mint Ángyán, hanem egyszerűen és közönségesen: cinikus. Kádár nem „verte át” Marosánt, a miniszterelnök viszont annál inkább a minden retrogád vonásával együtt is tiszta lelkű Ángyánt. Aki ma azt hallja csalódott pártfogoltjaitól, hogy „nem ilyen lovat akartunk”. És bólogat. Körülbelül ennyit tehet.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
