Ha a T. Olvasó megbocsátja, durva leszek: abból a tíz emberből (kivált alulképzett, alultájékozott), politikusból, kommentátorból, sőt magát közgazdának nevező figurából, aki manapság átkait a globalizációra, a globális pénztőkére, a bankok világuralmára etc. szórja, nyolcnak fogalma sincs arról, miről beszél.
A maradék kettőnek azonban leszivároghatna az agyába, hogy amit a tudatlanságánál fogva az ilyesmire fogékony közvéleményben elhint, az voltaképp valami olyanra hajaz, mint hajdanán a „zsidó világ-összeesküvés” volt. Tán ez is a szándék.
Legyünk akkor valamennyire precízek. A globalizáció a dolgok első körében nem más, mint a gazdasági tevékenység kiterjesztése a nemzeti határokon túlra. E jelenség három megnyilvánulási alapformája a nemzetközi kereskedelem, a nemzetközi beruházás és a nemzetközi pénzforgalom. (Tagadhatatlanul ez utóbbi jelenti az „élvonalat”.) Valamennyi értelemszerűen túlnő a nemzetállamokon. Fogalmilag tapad hozzájuk a növekvő nyitottság (vö. Kereskedelmi Világszervezet), amelyet liberalizációnak szoktunk nevezni; a világgazdaság szereplőinek kölcsönös függése és ugyane szereplők szélesebb és mélyebb integrációja, melynek ma az Európai Uniótól a regionális gazdasági szerveződésekig számos fóruma van valamennyi kontinensen.
A hangsúlyt a nyitottságra helyezném. Tőke, áruk, szolgáltatások, technológiák, információk, és igen, eszmék akadálytalan áramlására. Természetesen mindez elsősorban a világ fejlett, iparosodott régióban érvényesül a legerősebben. Helyet kell adni azonban annak az érvelésnek is, hogy a kölcsönös függés a fejlettek privilégiuma, miközben a kevésbé fejlettek és a feltörekvők gyakorta nem a kölcsönös, hanem az egyoldalú függés állapotában találják magukat. Csak éppen egyre többen vannak azok, akik beilleszkednek a kölcsönös függőség rendszerébe (ki gondolta volna ezt Dél-Koreáról fél évszázada vagy Kínáról három évtizede?); és zsugorodik azoknak a száma, akik ennek a kapcsolódásnak a jótéteményeit nem vagy nem egyenlő arányban és feltételek mellett élvezik. De élvezik, és ez a lényeg.
A globalizáció a múlt évszázad utolsó negyedében olyan ütemben gyorsult fel, hogy végül is alapjában változtatta meg a világgazdaság térképét és szerkezetét.
Van azonban egy rossz hírem. Ebben az egészben kevés új van. A londoni The Economist vagy egy évtizeddel ezelőtt hosszú elemzéssorozatban mutatta ki – a globalizáció védelmében persze –, hogy mindaz, amit föntebb kereskedelemről, beruházásról, pénzforgalomról, liberalizációról, egyszóval a „szabad áramlásról” említettem futólag, már a 19. század utolsó harmadában megvolt! A múlt a jelenünk. A világgazdaság és a világpolitika legjelentősebb szereplői, gyarmattartók és kvázigyarmatosítók (nevezetesen: az Egyesült Államok, Nagy- Britannia, Franciaország, Németország, az Osztrák–Magyar Monarchia, Oroszország, Svédország, Hollandia, Belgium) nem kevesebb szabadsággal helyezték el beruházási javaikat, áruikat és tőkéiket az akkori világpiacon, mint a maiak. (Frivol példa: a Szovjetunió szétesése után előkerültek és követelés formájában jelentek meg a réges-régi cári állampapírok, amelyek minden jel szerint forgalomképesek voltak az I. világháború előtt.)
Körülbelül 1870 és 1914 közé tehető az az időszak, amikor a globalizáció a száz évvel későbbihez hasonló ütemben gyorsult fel. És mi volt ez a korszak nekünk, magyaroknak? Viszonylagos aranykor. Hatalmas ütemben épült ki a dualizmusban élő magyar királyság ipara, bankrendszere, nemzetközi kereskedelme, közlekedési és más típusú infrastruktúrája. Fölépült és Európa egyik centrumává lett Budapest. Globalizáció nélkül nem született volna meg a magyar polgárság. Globalizáció nélkül nem lehetett volna egy átszállással eljutni Gyergyószentmiklósból Párizsig, hajójegyet váltani Hamburgból New Yorkba. Summa summarum: a magyarság mind abszolút, mind relatív értelemben kedvezményezettje volt annak a nyitottságnak/nyíltságnak, amely a Monarchia révén bekapcsolta az európai vérkeringésbe.
Az I. világháború, ahol is a nemzetállamok egymás torkának estek, legalább négy évtizedre véget vetett ennek a „paradicsomi” állapotnak. Nem egyszerűen Trianon lett a történet vége, hanem az, hogy a liberalizáció helyén uralkodóvá lett a „nemzeti gondolat”, erénnyé megint a nemzetállamokban, bezárkózásban, izolacionizmusban, sőt a kommunista autarkiában (Szovjetunió) való megmerítkezés; istenkáromlássá a szabadság.
Azok, akik ma a globalizált világ alternatívájaként megint a nemzeti eszmét írják a zászlajukra, reggeltől estig templomi dalokat énekelnek a nemzet szabadságáról, a „gyarmati sors” elkerüléséről, kölcsönös függés helyett abszolút függetlenségről és hasonló zöldségekről, fogadják meg a tanácsomat: csak arra gondoljanak, hogy a haza fölemelkedése mit köszönhetett a hajdani globalizációnak és mit szenvedett attól, hogy előbb saját szabad akaratunkból (Horthy-kor), később kényszerből (szovjet rezsim) beálltunk a nacionalizmust, majd a gazdasági autarkiát istenítő közösségekbe.
A Lajtától nyugatra már az ötvenes évektől elindult a globalizáció; nekünk négy további évtizedet igényelt, amíg ráléphettünk a járszalagjára, amely prófétáink meggyőződésével ellentétben nem szül válságokat automatikusan, igaz, jólétet sem teremt ugyanígy. De ha lelépünk róla, egészen bizonyosan tönkremegyünk.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!