Másfél évszázaddal ezelőtt Oroszország hároméves háborút vívott a brit–francia–török koalícióval a Krím-félszigetért.
A „krími háború” néven ismert történelmi esemény elnevezése azonban csalóka. A Krím az oroszoké volt, és senki nem tartott rá igényt. A koalíció célja az orosz birodalom kiszorítása volt a Fekete-tengerről, tágabb értelemben a törökök birtokolta Duna-vonalról, illetve, sőt, leginkább az egész mediterrán térségből. Éspedig azzal a céllal, hogy az oroszok ne hasítsanak ki túl nagy falatot az akkor már roskadozó ottomán birodalomból. Érdekes, hogy a mai kor művelt emberének élénken él az emlékezetében a brit könnyűlovasság híres-nevezetes támadása Balaklavánál (már csak irodalmi és filmművészeti megörökítése miatt is); az viszont nem, hogy az oroszok vereségének és a koalíció győzelmének éppen hogy nem ez volt a hozadéka, hanem a háborút lezáró párizsi szerződésnek (1855) az a kitétele, hogy a cári birodalom NEM tarthat hajóhadat a Fekete-tengeren.
Ez a tilalom azonban jóval az I. világháború előtt, az egykori ellenségeskedő felek szövetségessé válása folytán megszűnt, és ha valaki, akkor épp a szovjet Fekete-tengeri flotta teljesített jól a náci Németország ellen (lásd például Szevasztopol egy évig tartó védelmét). Nem is lett volna semmi baj vagy konfliktus – a hidegháború idején sem jegyeztek fel ilyesmit, mert a szovjetek szabadon közlekedtek a Dardanellákon át a Földközi-tengerig, de soha nem volt összemérhető erejük az amerikai VI. flottával, s támaszpontjuk se arrafelé – hacsak a Szovjetunió szét nem esik, és a Krím-félsziget nem kerül ukrán ellenőrzés alá.
Amihez tudni kell a következőket. A Krím 1964-ig orosz közigazgatás alatt állott. Akkor a szeszélyes (ukránnak gondolt, de orosz) Hruscsov a földrajzilag az Ukrán Szocialista Szovjet Köztársaság területébe tagozódó félszigetet egyszerűen odaajándékozta az ukránoknak. Ez akkor még a Fekete-tengeri orosz (ismétlem: orosz) flotta státusát minimálfokon sem változtatta meg, amiképp – ha a tatár kisebbséget nem számítjuk – a Krím nemzetiségi arányait se (közel 60 százalék orosz – a hajdani, századelejei tatár többség kárára). A flotta szovjet volt és senki nem számolt a Szovjetunió majdani széthullásával.
1991 óta az oroszok „bérlik” az ukránoktól Szevasztopol flottakikötőjét. A szerződés szabályozza, hogy az orosz haditengerészet milyen körben mozoghat tengeren és szárazföldön. Húsz éven át ez gyakorlatilag nem volt téma, noha az ukránok olykor-olykor piszkálni kezdték a szuverén ukrán föld és vízfelület korlátozott szuverenitását. Az oroszok fizettek, Kijev bezsebelte a pénzt. Ukrán flotta különben sincs.
De a minapi események után új helyzet állott elő. Ha a Janukovics elnök menekülése/eltűnése után bátorságra kapott kijevi parlament nem hoz olyan döntéseket, amelyeknek az éle nyilvánvalóan oroszellenes (ideértve a nyelvhasználatot is); ha „elfelejt” számolni azzal, hogy ennek a nagy országnak a lakói legalább harmadrészt oroszok, illetve orosz nyelven beszélő ukránok, nyilván nem történik semmi. Minthogy azonban a „visszaukránosítás” a Lvov (Lviv, Lemberg)–Kijev sávban jelszóvá lett, a leginkább minősítetten orosz többségű területen, azaz a Krím-félszigeten egyfajta csendes forradalom tört ki. Szevasztopolban, Szimferopolban, Kercsben. Az oroszok nem kérnek az ukránosításból: a szevasztopoli városházára az új polgármester már fel is húzatta az orosz zászlót. Közben orosz zászlóval feldíszített harci járművek jelentek meg a város környékén, sőt fegyveres orosz katonák magában a városban is, állítólag azért, hogy védjék az ott, kórházi ápolásban levő tengerészek testi épségét. Ugyancsak közben: tatárok csaptak össze oroszokkal (ukránok sehol), mert nekik rossz emlékeik vannak arról, hogy szülőhazájukból – valóban, de csak ideiglenesen – oroszok űzték el őket.
A hét közepén megérkezett Szevasztopolba az orosz parlament illetékes (vö. a Független Államok Szövetségének ügyeiben, így Ukrajna ügyeiben is illetékes) bizottsága, mely kilátásba helyezte, hogy az ukrajnai oroszok akár „könnyített állampolgársághoz” is juthatnak. (A kifejezést mi az Orbán-érából jól ismerjük, meg is valósult.) Ennek a fele sem tréfa. Már csak azért se, mert az oroszok a 2000-es évek elején ezt már „eljátszották” a Grúziához tartozó Észak-Oszétiában és Abháziában. Tömegesen adtak ki az ott élő oroszoknak paszportokat, és 2008-ban, amikor ezek (a valóban nem grúz) területrészek függetlenné nyilvánították magukat, sebesen elismerte a döntésüket, s ennek nyomában háborúba bocsátkozott Grúziával. Olyannyira, hogy az orosz csapatok mélyen benyomultak grúz területekre.
Ennek az emléke kísért most. Ha igaz az, amit Leonyid Szluckij, az imént említett orosz delegáció vezetője mondott, miszerint ha „a Krím” csatlakozni akar Oroszországhoz, azt a kérést a Duma kedvezően és gyorsan fogja elbírálni, akkor Ukrajnának van mitől félnie. Nota bene attól is, hogy az oroszok és orosz nyelvűek lakta déli és délkeleti régiók egyszerűen bojkottálni fogják a május 25-re kiírt új elnökválasztást, mely ily módon illegitim lesz. Minden attól függ, Moszkva mire bátorítja az ukrajnai oroszokat. Szerény véleményem az, hogy Putyin nem akar kenyértörést. Akármit akarjanak a krímiek, Ukrajna náluk nagyobb és értékesebb falat – úgy, ahogy van. Az összes, az oroszokból élő, velük üzletelő oligarchájával.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
