Aczél Endre: Brit illúziók

Kivívta az akkor már „nyugállományban” levő, de az unióellenesség önkéntes szóvivőjének számító Margaret Thatcher elismerését. A Vaslady arra figyelmeztette parlamenti híveit ekkor, hogy az Európai Bizottság olyan törvényeket készül a brit népre ráerőszakolni, amelyekkel e nép választott képviselői a legkisebb mértékben sem értenek egyet. Holott – őszerinte – a brit parlament nem vállalhat felelősséget olyan dolgokért, amiket nem akar. A végső szó a honatyáké – „oszt jónapot!” (Itt Mrs. Thatcher egy közismert amerikai mondást idézett, melyet most egészen szabad, de magyar reminiszcenciákat idéző fordításban adok közre.)

Margaret Thatchernek az volt a rögeszméje, hogy Nagy-Britanniát becsapták. Amikor 1973-ban csatlakozott az unióhoz, pontosabban az Európai Gazdasági Közösséghez (EEC), még szó sem volt közös kül-, biztonság- és katonapolitikáról, még kevésbé közös pénzpolitikáról, euróról, központi bankról, egyszóval: föderalizmusról. Ami tagadhatatlan. De 1991-ben már előkészületben volt az eurót életre hívó maastrichti szerződés, és igaz az is, hogy a kérdéses időben a tagországok túlnyomó többségét megszállta az Európai Bizottság mindmáig legnagyobb formátumú elnökének, a francia (szocialista) Jacques Delors-nak az integrációt mélyíteni akaró szelleme.

A volt miniszterelnök ugyanakkor hazudott. Mrs. Thatcher ugyanis boldogan aláírta 1986-ban az „egységes piac törvényét”, mely gondoskodott arról, hogy a tagállamok közötti tőke-, munkaerő- és árumozgás a szó fizikai, technikai és pénzügyi értelmében is maximálisan akadálytalan legyen, akár azon az áron is, hogy az úgynevezett „nemzeti vétójogok” számát nagymértékben csökkentik. Akkor a (még) miniszterelnöknek semmi baja nem volt azzal, hogy a vétók feloldásával/megszüntetésével igenis sérül a nemzeti szuverenitás, mert Nagy-Britannia versenyképessége, gazdasági-pénzügyi érdekei pontosan azt kívánták, hogy az egységes piac működjék.

2013-ban, amikor David Cameron, Mrs.Thatcher kései utóda arról beszél – ha nem követeli –, hogy a brit uniós tagság föltételeit újra kéne tárgyalni, voltaképp épp úgy „mazsolázni” akar az unió jótéteményei és (a briteknek nem tetsző) föderalista átkai között, ahogyan a nagy előd tette hajdanán. Kétlem, hogy ez menni fog, kétlem, hogy a vízió (újratárgyalás) életképes. Miről is van szó?! Végtére is, ha valaki, akkor éppen a Brit Birodalom (a szóhasználat ma már ironikus) volt az, amely sikeresen kimaradt – mert hagyták, hogy kimaradjon – minden olyan nagy uniós vállalkozásból (euró, schengeni övezet, foglalkoztatási, szociális szabályrendszer), ami a többieket összefogta. És ezáltal – az egyébként anglománnak ismert, de nagyon koncepciózus, nagyon föderalista és nagyon németbarát lengyel külügyminiszter, Radek Sikorski precíz ítélete szerint – voltaképp elszalasztotta a nagy történelmi lehetőséget: hogy tudniillik Németország és Franciaország társaságában Európa irányítója legyen. Önmagát szorította margóra. Mit lehet itt újratárgyalni olyan alapon, hogy ami nektek jó, az bennünket nem érdekel, viszont ami nekünk jó, arra bólintsatok rá…?

Ugyanakkor a „cameroni gondolatnak” az a fele, miszerint „a hatalomnak (értsd: az uniós intézményektől és szervektől) nem a tagállamoktól elfelé, hanem feléjük kellene mozognia”, határozottan népszerű az uniós tagok bizonyos, nemzetállami ábrándokat kergető körében (említhetném a cseh és a magyar kormányt), de különösképp a nacionalista szélsőjobb pártok vidékén. (Sajátos egybeesés: Cameron épp úgy harcol az UKIP, a Brit Függetlenségi Párt szavazóiért, mint a Fidesz a Jobbikéiért.) Sőt, a rokonszenv vélhetően szélesebb felületen terítődik, mint az általam említett, de ahogy az angolszász világban mondják, többen „ülnek a kerítésen”, azaz se ide, se oda nem szavaznak/ nyilatkoznak még.

Kár volna azonban szemet hunyni afölött, hogy a nemzeti szuverenitás egyre nagyobb szeleteinek Brüsszelbe (és az európai parlamentbe) telepítése most, egy válságidőszakban – mely elhúzódhat még egy darabig – jóval nagyobb morgolódás tárgya, mint akkor, amikor az európai gazdaságra még a konjunktúra volt jellemző.

Mosolyognom kell ezután, mert hazai terminusokban gondolkodok. Nem, Cameron nem Orbán. Nagy-Britanniát vád nem érte, hogy a piac akármelyik szegmenségben uniós szabályokba ütköző lépéseket tett volna, ilyen törvényeket, kormányintézkedéseket hozott volna. Nem erről van szó. Hanem arról a primitív sémába foglalható valamiről, hogy „Brüsszel ne pofázzon bele a dolgainkba!”. Cameron, akinek nincs kétharmada, egészen komolyan gondolja, hogy a brit parlament elsőbbségének és fölsőbbségének minden uniós intézménnyel szemben érvényesülnie kell; Orbán a parlamentarizmust semmire se tartja. Ettől azonban még egyetérthetnek egy „szabadság- és függetlenségi harcban. Érdekes módon a neokonzervatív brit euroszkeptikus többség úgy gondolja, hogy van lehetőség a kitörésre: különleges, stratégiai kapcsolat az Egyesült Államokkal, Ázsia hatalmaival, egyszóval szabadulás az uniós béklyóktól. Nevetséges. Nagy- Britannia félreismeri önmaga helyét és szerepét. Mindenki más Európával akar boltolni. Washingtontól Újdelhiig és Pekingig „unióban gondolkodnak”, melyben természetesen benne van Cameron hazája is. Ha szerződnek, Brüsszellel szerződnek. Nagy-Britanniát ilyen-olyan történelmi-kulturális okoknál fogva szerethetik és tisztelhetik, de tartok tőle, különleges elbánás, uniópótlék immár soha nem lesz. Legfeljebb akkor, ha a réges-régi angol hírfejléc igaz: „A Csatornát köd borítja, a kontinens elszigetelődött.”

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!