„Gyakorlatilag nem múlik el egyetlen hónap sem anélkül, hogy Budapest és Brüsszel között ne lennének súlyos feszültségek és viták. Ugyanakkor hasonló nem tapasztalható Magyarország és egyes uniós tagországok viszonyában. Ezen most épp maga Orbán miniszterelnök változtatott, aki egy rádióműsorban megsértette Merkel kancellárt.”
Túl most már azon, hogy viták azért némely szomszédainkkal (Románia, Szlovákia) voltak és vannak, a fönti mondatok azért érdemesek az idézésre, mert a Kaczyński-féle PiS-hez húzó, mérsékelten jobboldali-konzervatív napilapban, a Rzeczpospolitában (Rz) jelentek meg, belső munkatárs tollából és nem éppen Orbán-barát éllel. A cikk címe ez volt: „Merkel jak Hitler”, azaz Merkel mint Hitler. (Tankot küldene ez, tankot küldött az.)
Ha visszanézünk a múltba, nem sokat, úgy egy fél évtizedet, nyugodtan idézhetjük a mai Rz bevezető szavait: „…nem múlik el egyetlen hónap sem…” A Kaczyński ikrek (Lech, az időközben elhunyt államfő és Jarosław, a miniszterelnök) országlása idején nem hogy hónap, egy hét vagy nap se múlt el anélkül, hogy a populizmusban felülmúlhatatlan ikrek ne támadták volna a már akkor is Angela Merkel által irányított Németországot. Szép kerek volt a konfliktusmező: hol az orosz–német gázvezeték, hol a Kelet-Poroszországból elmenekült németek kártalanítási igénye, hol a Merkel által erőltetett lisszaboni szerződés, hol Berlin és Moszkva „szövetsége”, hol a németek „uralkodási hajlama”, hol a náci múlt állítólagos újraértékelése. Wolfgang Thierse, a Bundestag akkori alelnöke felfigyelt rá, hogy a szűnni nem akaró németellenes kampányokat Kaczyńskiék gondosan „hangszerelik” – tudniillik nem az Oderán túlra, hanem hazabeszélnek. Remélvén, hogy a németellenes, „szabadságharcos” hangulatok felszításával – amire egyébként a mindig tárgyalni kész, türelmes Merkel semmilyen okot nem adott, sőt őt nevezték meg a világháború utáni idők „leginkább lengyelbarát kancellárjának” – önnön politikai tőkéjüket tudják gyarapítani odahaza. Georg Schirmbeck, a Bundestag német–lengyel parlamenti csoportjának helyettes vezetője figyelmeztette is őket: „Ha a Kaczyński fivérek politikai értelemben életben akarnak maradni, egyedül honi populizmussal semmire nem mennek.”
Valóban nem mentek. Jarosław, a volt miniszterelnök pártja, a PiS simán elvesztette 2011-es választásokat Donald Tusk PO-jával szemben, de ekkorra már bevadult. A választások előestéjén „Álmaink Lengyelországa” címmel könyvet jelentetett meg, amelyben Merkel Németországát „birodalmi ambíciókkal” és Lengyelország (hajdan német) nyugati fele visszacsatolásának szándékával vádolta meg. Tortáján kis hab volt, hogy a 2005-ben kancellárrá választott Angela Merkelt közvetve az 1990-ben megszűnt keletnémet állambiztonság „kiválasztottjának” címével ajándékozta meg, mondván, ha valaki az NDK-ban nőtt föl, annak az esetében „nincsenek véletlenek”. Végül szót emelt a nyugat-lengyelországi német beruházásokkal ellen, mintha az a terület, ahová a német tőke beáramlik, szükségképpen Németországgá válhatna egy szép napon.
Nettó paranoiájától Jarosław azóta se szabadult: tavaly, amikor a Tusk-kormány nyugdíjreformjának a vitája zajlott a szejmben, odavetette a miniszterelnöknek, hogy „politikája miatt a társadalom elérte azt a (vélhetően szegénységi – A. E.) szintet, amelyet Hitler álmodott meg” neki.
Mint látható, ebben a szereposztásban nem Angela Merkel volt Hitler, hanem Donald Tusk. A lovasság se bújt elő, a tankok se. Képes beszéd, metafora se akadt. (Mert persze Steinbrück, szociáldemokrata vezér, amikor német lovassággal fenyegette meg pár éve az adócsalókat rejtegető Svájcot, ugyan nem gőzölgő orrlyukú támadó paripákra gondolt, ha csak el nem ment az esze…) Csak a náci vezér jelent meg. Annál is rosszabb a Hitler nevét ki nem mondó, csak a módszerét (Magyarország megszállása) merkeli kontextusban felidéző Orbán Viktornak. Lengyelország legszínvonalasabb napilapja, a liberális Gazeta Wyborcza már 2006-ban megírta: a „merkelezés” nem egyszerűen a kancellár, hanem a német választó, magyarán: a német nép inzultálása. Ezért tiltakozott most Westerwelle külügyminiszter Orbán lovassági és tankpárhuzama miatt.
Kaczyński és Orbán „merkelezése” között van rokonság. A legerősebb rokoni szálat könnyű felgombolyítanom. Emlékszünk a híres „Orbán-mentő” Békemenet (2012) jelszavára? „Nem leszünk gyarmat!” Akkor ért a csúcsára az Orbán-ellenes nyugati sajtókampány, és a (valószínűleg) több százezres menetben ott gyalogoltak a lengyel import-békemenetelők is, kik történetesen az ottani PiS és a hozzá szorosan kötődő inkább szélsőjobb mint jobboldali sajtóorgánumok szervezésében keveredtek Magyarországra. Gondolom, ők azért tudtak azonosulni a jelszóval, mert miközben a „mieink” Brüsszel meg a német sajtó ellenségessége miatt lázadoztak, a „bratanki” fejében nagyobb részt Németország volt. Merkel, ha úgy tetszik.
Jarosław Kaczyński pártja Orbán Fideszének egyetlen igazi, meggyőződéses testvérpártja az unióban (noha nem a Néppártban politizál). A kölcsönös szerelmet nem is titkolják. Amikor Orbán azt meséli Varsóban, hogy Magyarországot az unió csak azért kezeli fekete bárányként, mert „keresztény értékek vezérlik”, dörgő tapsot kap, ugyanis a hallgatóságnak fogalma sincs arról, hogy a kritika a kormányt a szólásszabadság korlátozása és a független intézmények kíméletlen betagosítása miatt éri, amihez a keresztény értékeknek semmi közük; de még arról se, hogy Angela Merkel – egy evangélikus pap leánya – világéletében keresztényibb keresztény volt mint magyar kollégája. Sebaj: a látszat számít.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!