Az újonnan bevezetett kormányablakot, teljes nevén az „integrált önkormányzati ügyfélszolgálatot” dicsőítették Magyarország egyik eldugott délkeleti szögletében óvodás gyerekek.
A csacska versike, amelyet előadtak, amúgy szót se érdemelne, ha a fideszes városvezetés az önünneplésnek nem azt a módszerét választotta volna, mely oly pompásan bevált Sztálin, minálunk meg Rákosi Mátyás világában. Akkortájt volt divatja annak, hogy sugárzó arcú kicsi gyermekekkel dicsértették magukat; végtére is így igazolódhatott be, hogy annak, ami van, nemcsak a nagyja, hanem az apraja is örül, egyszóval mindenki, aki abban az országban él.
Pedagógusok és mezei firkászok gyorsan fölfedezték, hogy a mórahalmi költemény óvodás szavalói mögött olyan emberek állnak, akiknek az agya ugyanarra a srófra jár, mint a Rákosi-rendszer úttörővezetőinek. Ezek se, azok se akartak lemaradni a magánszorgalmú kutyáknak abból a nagy versenyéből, amely a hatalom kegyéért folyt és folyik.
Legalább a gyerekeket hagynák ki a Nemzeti Együttműködés Rendszeréből! – körülbelül ezt sugalmazták a félig felháborodott, félig szomorú visszhangok.
De a gyerekeket nem lehet kihagyni, mert különben valakiben az a tévképzet támadna, hogy nem forrtunk kellő hőfokon egységbe.
Az igazat szólva az óvodások gondozói nem Rákosi Mátyás, hanem Mao Cetung legjobb tanítványai. A mórahalmi szavalatot hallva nyomban fölködlött az emlékezetemben egy valóban felejthetetlen pekingi élmény.
Ha jól emlékszem, 1974-et vagy ’75-öt írtuk, és noha „kifújóban” volt a kulturális forradalom, Mao és környezete nem volt képes kampányok nélkül élni. Ekkortájt találták ki a „Lin Piao és Konfuciusz bírálatát” célzó propaganda- hadjáratot, amelynek tárgyi kellékei (vezércikkek, falragaszok, gúnyrajzok) megtöltötték az ország minden sarkát. A dolgozók gyűléseken öntötték ki mímelt haragjukat az ókori bölcs és Mao árulóvá lett helyettese, a menekülés közben, légi balesetben elhunyt volt hadügyminiszter ellen. Ám azt, hogy e kettő hogyan került egymás mellé, még a kultúrforradalom csatáiban megedződött káderek se értették igazán. Hacsak Mao gondolkodását nem az vezérelte, hogy a konfuciuszi morált éppúgy ki kell törölni a történelemből és az emlékezetből, amiképp az árulóét. Akárhogyan is: a „pi Lin pi Kung” névre keresztelt jelmondatocska harsogott minden hangszóróból (Konfuciusz valódi neve Kung Fu-ce volt – innen a „Kung”, ahol is a „pi” magát a bírálatot jelentette). Könnyű volt megtanulni. A kínai kommunista párt mindig is egyszerű jelszavakkal operált, lévén a nép („a tömegek”) filozófiai felfogó képessége korlátozott.
Egyvalamely pihent agy, avagy a külügyminisztérium egyik magánszorgalmú kutyája egy szép nap azt találta ki, hogy a Pekingben dolgozó külföldi tudósítókat – ezúttal nejestül – óvodalátogatásra hívja meg. Egy módfelett kicsinosított fővárosi műintézetbe vittek bennünket, és beültettek az üresen hagyott hátsó padsorokba, közvetlenül a kipirosított arcú, friss-ropogós, kékfehér ruhácskákba öltöztetett gyerekek mögé. Majd lendült a tanári pálca, és a kicsik rázendítettek a „pi Lin pi Kung”-ra. Élénk illusztrációja volt ez annak, hogy ha egyszer kampány van, abból a csecsszopó sem maradhat ki. A szervezőket egy pillanatig se izgatta, hogy a kicsiknek természetesen halovány sejtelmük sincs arról, ki volt Konfuciusz, de még arról se igen, hogy ki Lin Piao. Az se, hogy a meghívott külföldi vendégek is pontosan tudják ezt. Ők letudták a penzumot, az osztályteremben megvalósították a Nemzeti Együttműködés nagy, minden korosztályra kiterjedő rendszerét.
Namármost. Mórahalom akár testvérvárosává is fogadhatta volna az akkori Pekinget. Tudniillik abból a négy szóból, amely a magyar szavalók feje fölött volt olvasható – kormányablak, integrált, önkormányzati, ügyfélszolgálat – a gyerekek, puszta életkori okok folytán egyetlenegyet sem érthettek: az önkormányzat még csak hagyján, de hogy integrált ügyfélszolgálat… (Egyebekről, mint amilyen a személyi igazolvány, a gépkocsiátírás stb. nem is beszélve.)
Egyvalami azonban dicséri a „költőt” és a gyerekeket. Ami után az ember nem tudja, hogy sírjon vagy röhögjön, mert azért ezt a két érzelmet nem könnyű egyszerre előcsalni a hallgatóból. A gyerekek felmondták, hogy noha nem tudják, mi az a kormányablak, azt azonban igen, hogy „szükség lesz rá addig, amíg a Föld forog”. Ezzel az erővel azt is mondhatták volna: fogalmam sincs, mi az, de jó!
A dialektikának ilyen mélységéig keveseknek sikerült eljutni. Épp ezért – ellentétben a videoklip fölé írt szöveggel, miszerint itt Rákosi-restauráció folyik Fidesz-mezben – azt mondanám, hogy inkább Mao-restauráció. Paradox módon ennek alátámasztásául épp az elátkozott Lin Piaótól tudok egy klasszikus mondatot idézni: „Mao elnök utasításait akkor is végre kell hajtanunk, ha nem értjük őket”. (Sic!)
Végül. Az a derűlátóan elővigyázatlan jóslat, amellyel a mórahalmi fűzfapoéta élt (addig lesznek kormányablakok, amíg a Föld forog), bennem felidézte Maoék konok hitét abban, hogy a kampányaik örök életűek lesznek. S lám, két év sem múlt el, s a Nagy Kormányos örökre behunyta a szemét és vele együtt szállt a sírba a „pi Lin pi Kung”. Eltűntek a (vég)romlásnak olyan virágai is, mint a hibbant Beethoven- ellenes kampány, mert ilyen is volt. Mao neje és társai – a „négyek bandája”, a kultúrforradalmi élcsapat – csak hetek óta voltak rács mögött, amikor a Pekingben dolgozó külföldiek titokzatos meghívót kaptak egy koncertre. Hogy mit fogunk hallani, arról egy szót se. Beethoven Sors-szimfóniáját játszották a halhatatlan zeneszerző műveinek előadásától bő tíz évre eltiltott, hirtelen összetrombitált, s ennek folytán olykor mellé-melléütő kínai muzsikusok, ám akkor éreztük először, hogy a rémálomnak valóban vége van.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
