2014-ben nem tudtuk, hogy Kanadában már másfél éve titkos tárgyalások folynak az Amerikai Egyesült Államok és Kuba képviselői között. Azt se tudtuk, hogy a viszony „normalizálásába” besegít Ferenc pápa, aki, lévén argentin, másképp látja a latin testvéreket, mint az amerikaiak.

1972-ben nem tudtuk, hogy Henry Kissinger, Nixon nemzetbiztonsági főtanácsadója titokban megfordult Pekingben, és előkészítette az elnök világpolitikai szenzációnak számító látogatását, mely a Kínai Népköztársaság diplomáciai elismerését és a „csak egy Kína van” pekingi doktrínájának elfogadását hozta magával.

Mindkét esetben az amerikai külpolitika kudarcának hallgatólagos beismeréséről volt/van szó. Az Egyesült Államok Kínát is, Kubát is elszigetelte, önmagától bizonyosan. Az a remény éltette, hogy mindkét kommunista rendszer összeomlik. Mint tudjuk, egyik se omlott össze.

Az, hogy Barack Obama 2014. december 16-án bejelentette: helyreállítják a teljes körű diplomáciai kapcsolatokat Kubával, messze nem volt akkora „bomba”, mint az ún. sanghaji kommüniké – amelyben Amerika de facto lemondott a Tajvan = Kína bő negyedszázados politikájáról –, de azt mondanám: mégis bomba volt. Mely a nagy létszámú, főként Floridában élő kubai emigráció és a megrögzötten Kuba- ellenes republikánus kongresszusi képviselők fejére hullott.

Szeretném fölidézni, hogy Nixon 1972-es lépését ugyanakkora vehemenciával ellenezte a magát „Kínai Köztársaságnak” nevező tajvani kormány és annak számtalan washingtoni lobbistája, amiképp ma Obama kubai nyitását a – mondjuk így – ellenérdekű fél.

Egyikben se volt, illetve van logika. Obama, mint hajdanán Nixon, csak a józan ész parancsa szerint járt el. Mindig is kilátástalan, hiú remény volt abban bízni, hogy Kínával is, Kubával is csak akkor lehet rendezni a viszonyt, ha itt is, ott is „kitör a demokrácia”.

A helyzet komikuma abban rejlik, hogy miközben az Egyesült Államok réges-rég normalizálta a viszonyát Kínával, majd Vietnammal is, befagyasztott állapotban tartotta a kapcsolatot Kubával 54 teljes éven át. Holott vele soha nem háborúzott, nem áldozott fel egy reménytelen ügy oltárán 50 ezer amerikai emberéletet – mint Vietnamban. Közben persze se Kína, se Vietnam nem lett demokrácia, amiképp könnyen megjósolható, hogy a diplomáciai kapcsolatok felvételével járó könnyítések (utazás, pénzátutalás, a kereskedelmi embargó lazítása) se szültek/ szülnek kubai rendszerváltozást.

Noha 1972 óta több mint 40 év telt el, 1960 óta pedig másfél évtizeddel több, mindkét nyitás elkésett volt. Mármint abban az értelemben, hogy a washingtoni kormány valamiképp nem akarta észrevenni a menetközben zajló változásokat. Kínát akkor már jócskán befogadta az el nem kötelezett országok közössége, a függetlenné váló afrikai államokról nem is beszélve. Maóék önnön maguknak óriási károkat okoztak, de az amerikaiak által előidézett számkivetettségből hátrányuk alig volt. Az elszigetelés egyszerűen nem működött. És ha ma Barack Obama azt mondja, Kuba fél évszázados elszigetelése semmilyen eredményt nem hozott, „új megközelítésre” van szükség, akkor igazat mond.

Ami az eredményt illeti, arra még pár évet várni kell. Kínában Maónak távoznia kellett az élők sorából, Teng Hsziao-pingnek kellett színre lépnie ahhoz, hogy tényleges hozadéka legyen 1972-nek. (Bár 1976-tól a kínai rendszer is „lazulni” kezdett, körülbelül abban a mértékben, ahogyan Raúl Castro elnöksége idején a kubai.) Arra nézve, hogy ki lesz a „kubai Teng”, elképzelésem sincs, de lesz valaki, ebben bizonyos vagyok.

És akkor visszatérnék az „észre nem vett változásokhoz”. Dacára az amerikai elszigetelési és embargópolitikának, az a földrész (Latin-Amerika), amelyik mindig is arról volt híres, hogy szolgai módon követi a washingtoni vonalat, az elmúlt másfél évtizedben befogadta Kubát. A latin szolidaritás érzete erősebbnek bizonyult, mint az amerikai politika követésének a hagyománya. Ha nem is Fidel (bár már ő is), öccse, Raúl szívesen látott vendég lett mindenütt, s most Obamának is módja lesz szemtől szembe találkoznia vele, hiszen küszöbön az amerikai államok panamai csúcsértekezlete, ahová mindkettejüknek meghívása van.

Azt mondanám, vége a revánspolitikának. A kínaiak a kommunista hatalomátvétel után magukévá tették az amerikai (és más, nyugati) vagyont, amiképp Castro is durván belenyúlt a Kubában meglevő amerikai érdekeltségekbe. Ezt követte a diplomáciai-gazdasági embargó mindkét helyen. Megfűszerezve egy politikai előtételezéssel: Kína is, Kuba is fenyegeti Amerikát. Ha a kubai rakétaválságtól (1962 – ennek is 52 éve) eltekintünk, Amerikát se Kína, se Kuba nem fenyegette. Sőt: manapság nincs még két olyan, gyakorlatilag egymásra utalt gazdaság, mint az amerikai meg a kínai.

Nyitott kérdés, hogy az Egyesült Államok, élve az új lehetőségekkel, be akar-e ruházni régi kedvencében (voltaképp vazallusában), Kubában? Egyelőre felszabadította érzékeny termékek exportját, de gyanúm szerint ez még csak a történet eleje. Kuba nagyságrendileg sem Kína, de nagyot tévedek, ha azt mondom, hogy nem várja az amerikai működő tőkét. Az Egyesült Államok a legközelebbi szomszédja, ha lemondana róla, olyan volna, mintha mi, magyarok nem az osztrák és főképp a német tőke után áhítoznánk. Abszurdum.

Látni kell ugyanakkor egyvalamit. A taktikus Obamát. Most nyeregben érzi magát. Amikor elébe nézett az ismétlésnek (2012) legjobb belátása ellenére is kivárt Kubával, mert nem akarta elidegeníteni a nagy floridai emigráns tábort. Most már ez nem izgatja. Párhuzam: Nixon se érezte magát annyira erősnek, mint 1972-ben, második mandátuma megszerzése előtt. Ha pár hónappal később az az átkozott Watergate-botrány nem jön közbe, akkor nem kell idő előtt lemondania és úgy vonul be a történelembe, mint a kínai kiegyezés építőmestere.

De nem úgy vonult be. És ez fölvet egy roppant érdekes összevetést. Tudós emberek azt mondják, ha nincs ez a kiegyezés Kubával, akkor Obama neve mögé szinte semmit nem lehet odaírni. De így még versenyben van Nixonnal. Bár nem feltétlenül. Az amerikai közvélekedés Nixont nem Kína miatt őrzi az emlékezetében, hanem azért, mert ő volt az az elnök, aki valamennyi államon „keresztülpasszírozta” az 50 mérföldes sebességi korlátozást. Ilyenformán Obama se igen reménykedhet abban, hogy Kuba menti meg őt a felejtéstől.

-------------------------------

Címkék: DÉJÀ VU

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!