Nincsen új a nap alatt. A most távozó évnek alig volt olyan lényeges eseménye, amelynek ne lett volna előképe. Néha hónapokkal, néha évekkel, néha évtizedekkel korábban, de visszapillantó tükrünkben ugyanazok a kontúrok jelennek meg. Kevés örömteli van közöttük.
Az „arab tavasz” kettő, Egyiptom szabadon választott iszlamista elnöke, Mohamed Morszi csak egy évet „élt meg”. Júliusban a hadsereg minden ceremónia nélkül megpuccsolta, amúgy török mintára. A török tábornoki kar 1960-ban, 1971-ben és 1980-ban zavarta el, illetve szét az ország polgári kormányát, vagy azért (sőt leginkább) mert iszlamista, vagy azért mert szélsőbaloldali veszélyt szimatolt; vagy azért, mert a gazdaság romokban hevert. A legfőbb NATO-szövetséges, az Egyesült Államok „csendestárs” volt ezekben az erőszakos vállalkozásokban – amiképp ma sem hajlandó az egyiptomi al-Sziszi tábornok puccsát államcsínynek nevezni.
Az év egyébként azzal kezdődött, hogy a francia hadsereg bevonult egykori gyarmatába, Maliba, hogy a kormányt a fél országot rettegésben tartó iszlamista terroristáktól megvédelmezze. Párizs, mivel a hajdani gyarmatbirodalom fizikai közelségben van hozzá (nem úgy, mint a brit Londonhoz), az elmúlt évtizedekben soha nem habozott, hogy katonákat küldjön volt külbirtokaira. Döntött meg már uralkodót (Bokassa császárt Közép-Afrikában), mindig ott volt Csádban, Szenegálban, és csak két éve annak, hogy elfogott egy elefántcsontparti miniszterelnököt, aki nem volt hajlandó belenyugodni választási vereségébe. Ez idő szerint megint a Közép-afrikai Köztársaság belvillongásaiban próbál rendet csinálni.
A szíriai polgárháború – vagy nevezzük Asszad-ellenes felkelésnek – legnagyobb botránya vegyi fegyverek (szarin és VX) bevetése volt Damaszkusz közelében, ártatlan civilek ellen. Vegyi fegyverrel a vietnami háború óta (napalm) senki nem élt, azaz dehogyis nem: 1988-ban ugyanezekkel az eszközökkel plusz mustárgázzal a Szaddám Huszein elnökölte szomszédos Irak lázadó kurdok ezreit gyilkolta le. A „vegyész Alinak” csúfolt elkövetőt, al-Madzsid, volt minisztert 2010-ben felakasztották.
Amerika és Obama legnagyobb bosszúságára az orosz diplomácia érte el, hogy Asszad megsemmisítse vegyifegyver-készleteit. Igaz, a szír elnökre nehezedő nyomásban „benne volt” az ENSZ, az Egyesült Államok és több más hatalom, de az érdem elismerten az oroszoké. Moszkvának 48 évet kellett várnia egy ilyen, visszhangos külpolitikai-diplomáciai sikerre. Utoljára Koszigin, szovjet miniszterelnök lehetett ennyire büszke magára, amikor Taskentbe hívta az indiai és a pakisztáni miniszterelnököt, kik aztán az ő közvetítésével zárták le a két ország véres háborúját.
A mozgalmas Közép-Keleten jó hír volt, hogy az Izrael likvidálására fölesküdött populista „bunkó”, Ahmadinezsád helyére egy művelt, mérsékelt, majdhogynem liberális, reformszellemű turbános embert, Haszan Róhanit választotta elnöknek Irán népe. De ott is volt már ilyen. Ahmadinezsád elődjét Mohamed Khataminak hívták, erősen liberalizált. De a szélsőségesen papi körök addig áskálódtak ellene Khamenei ajatollahnál, a „legfőbb vezetőnél”, amíg az ki nem állt mögüle és be nem fullasztotta a reformjait. Róhani jobb helyzetben látszik lenni, mert Khamenei mindenben támogatja. Még abban is megkapta a legfelső jóváhagyást, hogy visszafogja az atomprogramot és – Izrael bosszúságára – szóba elegyedjék (34 év után!) az Egyesült Államok elnökével.
Közben Kínában, mely valamivel kevésbé gyorsan gyarapodik, mint a megelőző években – ennek tehát nincs előzménye – rendben lezajlott az ún. „negyedik nemzedék” őrségváltása, aminek viszont annál inkább van. A legmodernebb Kína szellemi atyjának, Teng Hsziao-pingnek a végrendelete folytán Csiang Cö-min, majd Hu Csin-tao után most egy újabb veterán pártpolitikus, Hszi Csin-ping fogja egy kézben tartani tíz évre a pártfőtitkári, az államfői és a mindenható központi katonai bizottsági posztot. Eddig minden váltás baj és botrány nélkül történt, a KB és parlament engedelmesen megszavazta a belső alkuk révén kiválasztott embert. Botrány azért volt; merőben szokatlan. Po Hszi-lajt, a Politikai Bizottság tagját, Kína legnagyobb agglomerációjának (Csung-king) sokra hivatott, irigyelt pártvezetőjét, aki szövevényes gyilkossági és korrupciós ügybe keveredett, nyilvános tárgyaláson életfogytiglani elzárásra ítélték. A Mao-korszakban a kegyvesztetté vált vezetők általában nyomtalanul tűntek el, nyilvános tárgyalása csak az ún. „négyek bandájának” volt Mao halála után. Azóta egy se.
Kína szomszédságában Észak-Korea végrehajtotta harmadik földalatti atomkísérletét, az elsőt az új Vezér, Kim Dzsong Un idején. Apja, Kim Dzsong Il idején volt az első kettő – mindkettőt súlyos nemzetközi szankciók követték, mint ahogyan ezt is. Phenjan részéről meg fogadkozások: kerüljön bármibe is, folytatják, mármint az atom- és rakétafegyverkezést. Sőt: az ifjú Dzsong Un „megelőző atomcsapást” helyezett kilátásba az Egyesült Államoknak, aminek körülbelül annyi hatása volt, mint a Mao-rendszer által az ötvenes években, Amerikának adresszált „legsúlyosabb figyelmeztetéseknek”. (Volt belőlük vagy 150.) Bár egy olyan emberrel, aki a saját mentorát, nagybátyját kivégezteti, illik óvatos lenni…
Végül: önszántából lemondott XVI. Benedek pápa. Példátlan, mondták a történelmet kevésbé ismerők. Holott 600 évvel korábban XII. Gergely ugyanezt cselekedte. A római katolikus egyház kétségkívül nehezen változtat irányt, miként egy repülőgép-hordozó anyahajó.
Ugyancsak végül: Assange-ra (WikiLeaks) jött Snowden, aki az amerikai hírszerzés titkaiból nagyságrendekkel többet fedett fel, mint „elődje”, s a jövő év titka marad, hogy a laptopjai mit rejtenek még? Rá nézve sem kellemes, hogy ugyanoda menekült, ahová az összes, a szovjeteknek dolgozó angol–amerikai kém: Moszkvába. Hiába fogadkozik. Csak annyit mondhat, amennyit Putyinék engedélyeznek neki.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
