Múlnak a napok és a hetek, ám se Amerikából, se az euróövezetből, se az övezeten túli Európából nem jönnek jó hírek. Inkább csak rosszak.

A növekedési prognózisszámokat folyamatosan lefelé tolják; a belső kereslet sehol sem élénkül a kívánt mértékben – Magyarországon végképp nem; Amerika után már Franciaország adósbesorolása is veszélybe került, amit senki nem gondolt volna úgy két hónapja; alighanem sine die el van napolva az eurókötvény dolga, holott ez a papír gondoskodhatna arról, hogy az euróövezet bajba jutottjai olcsón jussanak friss pénzhez, igaz, a gazdagok, elsősorban a németek kárára.

Nem látszik erős késztetés arra, hogy „együtt sírjunk, együtt nevessünk”, és ami gazdagság felhalmozódott, azon osztozzanak gazdagabbak és szegényebbek, takarékos németek és osztogató görögök.

E közhelyszerű dolgokat csak azért idézem föl, mert egy igen bő évtizeddel ezelőtt az euroatlanti világ elégedett mosolyokkal nyugtázta az „ázsiai gazdasági csoda” összeomlását. Ma meg a londoni Economist ezt kérdi: „Hogyan is mondják kínaiul azt, hogy Schaden­freude­(=kár­öröm)?” Tudniillik, az elégedett mosolyok most a világnak abból a sarkából érkeznek, amelyet sarkaiból fordított ki az 1997/98-as gazdasági-pénzügyi válság. A tönk szélére került Délkelet-Ázsia: Dél-Korea, Thaiföld, Malajzia, Indonézia, Szingapúr, de még annak a közelébe is a Kína által épphogy „visszakebelezett” Hongkong is. Az amerikai és európai „okosok” nem győzték ostorozni ezeknek az országoknak a pazarló és hozzá nem értő gazdaságpolitikáját, a Nemzetközi Valutaalap élen járt a leckéztetésben és segítsége fejében olyan gyógyszereket írt elő a „kistigriseknek”, amelyek állami, vállalati, családi és egyéni válságok, sőt tragédiák egész sorozatát idézték elő. („A műtét sikerült, de a beteg meghalt.”)

Nem időznék most túl sokat azon, hogy kik, miben hibáztak. Sokan és sokat. A (dollárhoz képest) rögzített valutaárfolyamok a délkelet-ázsiai – értelemszerűen: túlértékelt – valuták birtokosait óriási arányú devizaadósságok felé csábították (ilyet egyébként láttunk Argentínában is), miközben a mesterségesen magas kamatok a beáramló tőkének igen rövid lejáraton is kiemelkedően nagy profitot szavatoltak, plusz nyakló nélkül folyt az ingatlanspekuláció. Hogy ez „lufi”? Emlékezetem szerint (Krugmant kivéve) alig akadt közgazdász, aki figyelmeztette volna a veszélyekre a délkelet-ázsiaiakat. 1997-ig a fejlődő (és feltörekvő) országokban befektetett tőke fele őhozzájuk ment, annyi volt a pénz, mint a pelyva, a világ csak ámult attól, hogy e tőkék befogadói évi 8-12 százalékos gyarapodást regisztrálnak. Senki nem figyelt arra, hogy e gyarapodás hátterében szinte nulla fokozatú termelékenységi mutatók állnak. Illetve: néhányan nagyon is figyeltek. Például Soros György, aki (újabb) milliárdokat keresett a vastagon túlértékelt malajziai valuta a ringgit „shortolásával”. (Mint tudjuk, aki „shortol”, az a választott részvény vagy valuta értékvesztésére fogad, ami csúnya, de olykor piszkosul jövedelmező dolog.)

Azóta elmúlt majdnem másfél évtized. Nyugtázzuk legelőször, hogy a „mi” válságunkat nemhogy Kína vagy India, a délkelet-ázsiaiak se érezték meg. Ma úgy szokás róluk beszélni, mint olyan országokról, ahol a gazdaságpolitika kiegyensúlyozott, következetes és fenntartható növekedést produkál. Egyre inkább igaznak látszik lenni, hogy a gazdasági erő súlypontja ellenállhatatlanul helyeződik át Nyugatról Keletre. E felismerés birtokában elképesztően triumfáló nyilatkozatok, elemzések tömegét lehet olvasni a „keleti végekről”. (Elképesztőeket azért is, mert nem látom indokoltan a triumfálást olyanoktól, akik a gazdasági teljesítmény spanyolfala mögött nem hajlandók észrevenni a politikai rendszerek diktatórikus-oligarchikus szerkezetét és a szociális ellátó rendszerek finoman szólva is csökevényes voltát.)

Azok, akiket hajdanán az IMF leckéztetett, éspedig kegyetlenül, azt mondják, hogy a Valutaalapnak talán a spanyol és ír ingatlanlufikra, a tőzsdei vagyonok teljesen indokolatlan szárnyalására, az angol, ír és izlandi bankok öngyilkos hitelezéseire és papírvásárlásaira, a görög, portugál, ciprusi, olasz és spanyol eladósodásra is illett volna figyelnie, ha már egyszer olyan szigorú volt mivelünk.

Szigorú? Mást mondanék. Az IMF előírta, hogy bukjon, aki fizetésképtelen. Ezt a receptet Délkelet-Ázsiában mindenütt, mifelénk – pontosabban Amerikában – egyetlenegyszer alkalmazták csak: a Lehman Brothers esetében. Utána jöttek a mentőcsomagok, dögivel. Az IMF előírta a megszorításokat, a csődök laissez-faire-jét és a kamatok emelését – a „neolib” krédó szerint –, holott ha jó keynesiánusok ülnek az IMF menedzsmentjében, akkor ennek épp az ellenkezője történik. Nota bene a mi térfelünkön már csak a megszorítások érvényesültek, de így is évtizedes tragédia volt (ma már talán nem) a Valutaalap közönye a növekedésorientált gazdaságpolitika ösztönzése iránt. Az ázsiaiak ezt rettenetesen megszenvedték, aztán – munkamorál, szorgalom, óvatos, körültekintően tervező kormányok – kijöttek a bajból, és most ők röhögnek.

Éspedig azon – felvéve az elejtett szálat –, hogy Amerika és Európa semmit nem fogadott meg abból, amit az IMF Ázsiának mondott, holott ha már egyszer globális a világgazdaság, akkor a „fehér ember” éppenséggel gondolhatott volna arra is, hogy senki nincsen beoltva a baj ellen. „Mi voltunk pazarlóak?” – kérdik. Lehet, de ti kétszer annyira. „Mi voltunk felelőtlenek?” Lehet, de ti kétszer annyira (vö. amerikai jelzálogválság). „Mi voltunk átláthatatlanok, mi nem tudtuk, hogy hová megy a tőke, amit befektetnek nálunk?” Lehet, de ti olyan hitellevelekkel árasztottátok el a világot, amikről senki sem tudta, hogy a beléjük csomagolt fedezetek, mondjuk, egy prosperáló német cég, avagy egy amerikai ingatlanbank adósságai, esetleg a kettő együtt…

E párbeszéd képzelt, de hitem szerint mélységesen valódi. És a tőke természetéből adódóan egyáltalán nem kizárt, hogy egy szép nap (vissza)fordul a kocka, és megint mi kezdjük oktatni az ázsiaiakat. Habár…

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!