Orbán Viktortól tudjuk, hogy „mi senki másra nem számíthatunk, csak magunkra. Senki más nem fog értünk egy fűszálat se keresztbe tenni”. Ugyancsak tőle tudjuk, hogy „a magunk útját járjuk”, nem szabad megijedni „a bátor megoldásoktól”. Ismereteinket tágítja az államadósság elleni „háborúnk”, melyet miniszterelnökünk szerint kénytelenek vagyunk magányosan megvívni.

Az „egyedül vagyunk”, a „csak magunkra támaszkodhatunk” típusú jelszavak, mindmegannyiszor ellenségképekkel dúsítva (IMF, bankok, eurózóna) minden Orbán-beszédből visszaköszönnek, de persze csak azokból, amiket honi közönség előtt mond el.

Lévén e közönségnek egyik tagja, aki mégis csak komolyan szeretné venni azt, amit a miniszterelnöke mond (habár ez nehéz olyankor, amikor Orbán a 300 forintos eurót, nekirohanva egy maximum nyolc elemit követelő logikának, nem a közös valuta erejével, hanem az „euró gyöngeségével” magyarázza…), legnagyobb bánatomra kénytelen vagyok bizonyos tragikus történelmi előképeket fölidézni magamban.

Hogy a legrosszabbal kezdjem (de röviden), élt valaha az észak-koreai remetebirodalomban egy Kim Ir Szen nevű vezér, aki politikája vezérfonalává tette a „csucshe”-t, azaz a teljes önerőre támaszkodást. Ami természetesen egyenlő volt a teljes bezárkózással, elszigetelődéssel, egyszóval abból, amiből Észak-Korea mai nyomorúsága is táplálkozik.

Nem kell azonban Koreáig menni; az a példa különben is riasztóan szélsőséges. Volt ugyanis nekünk egy szomszédunk, Nicolae Ceausescunak hívták, akinek (dicstelen) élete utolsó évtizedét ugyancsak az államadóssággal szembeni háborúság töltötte ki. Ennek oka természetesen a 80-as évek elején bekövetkezett fizetésképtelenség volt. 1983-ban Románia – amely a hetvenes években nagy mennyiségű nyugati hitelt vett fel, és kereskedelmét jócskán „átzsilipelte” a KGST-től Nyugat felé – nem hogy törleszteni nem tudott már, 10 milliárd dollárnyi adósságának a kamatait se volt képes fizetni. Mit tett erre a mi kiváló szomszédunk? Egyrészt előjött azzal, hogy a nyugati bankok „indokolatlanul magas kamatokat” szabtak meg, másrészt szakított az IMF-fel és a Világbankkal. Ha nincs átütemezés, egy fillért se kaptok, telexezte meg a Conducator a bankároknak. 1982/83-tól Romániában rendelet (később törvény) tiltotta a külföldi hitelfelvételt. Ceausescu eldöntötte, hogy az évtized végéig mindent visszafizet, országát „a teljes politikai és gazdasági függetlenség” vizeire irányítja.

E vállalkozásában akkora nyomorúságot hozott népére, amilyet se az, se más szocialista országok – még a nyakig eladósodott, ugyancsak fizetésképtelen lengyelek – se láttak. A nyugati importot gyakorlatilag leállították, ezzel szemben exportáltak mindent, ami „mozdítható” volt: energiát, nyersanyagot s főként élelmiszert. Az országban hosszú éveken át nem volt kenyér, hús, zöldség, gyümölcs, vagy ha volt, fejadagolták.

A lakásokban egyetlen, 40 wattos izzó működhetett, a táv- és központi fűtést 14 fokon maximálták. De 1989 áprilisában – alig több mint fél évvel bukása előtt – Ceausescu bejelenthette, hogy az a bizonyos „teljes politikai és gazdasági függetlenség” megszületett, mert az adósságot visszafizették. Nyomban ezután született meg a rendelet helyén a Nagy Nemzetgyűlés törvénye arról, hogy egyetlen román állami szerv, szövetkezet stb. sem vehet föl hitelt konvertibilis devizában.

Mint furfangosabb gondolkodású olvasóim kideríthették, e nehéz években a mindig függetlenségével tüntető Ceausescu visszasompolygott a KGST-be. Az ott honos, pénzkímélő árucsere (barter) rendszer megint „feküdt” neki, ám ezt a szomorú fordulatot ő, aki senkinek nem hódolt be, kivált nem a szovjeteknek, jól el tudta palástolni. Éspedig úgy, hogy hiába igyekezett Gorbacsov (akit a glasznoszty miatt gyűlölt, még a beszédeit is cenzúráztatta) a KGST-t értelmes reformok (a minisztériumokat kikapcsoló direkt vállalatközi együttműködés, belső valutakonvertibilitás) felé terelni, Ceausescu minden reformgondolatnak keresztbe feküdt. Egy jottányit nem engedett abból a teljes hatalomcentralizációból, melyet hazájában oly sikeresen megvalósított. (Népének kiéheztetése mellett.)

Isten óvjon attól, hogy akár mutatis mutandis alapon hamis párhuzamokat vonjak. De valahogy birizgálja a képzeletemet, hogy az adósság elleni háborúk szükségképpen erőszakos cselekményeket igényelnek. Orbán mai Magyar­or­szá­gán a magánnyugdíjpénztárak (valójában: a pénztártagok, több millió „magyar ember”) vagyonának lenyúlására volt szükség ahhoz, hogy a kormány diadalittasan bejelenthesse az államadósság néhány százalékpontos csökkentését; a negyedszázaddal ezelőtti Romániában eszeveszett, az átlagembert a szó szoros értelmében megnyomorító spórolás vitt el odáig, hogy az adósságprobléma megszűnt. (Ha cinikus akarnék lenni, azt mondanám, a demokratikus utódok még hálásak is lehetnek Ceausescunak, hiszen rendszerváltó pályájukat – Magyar­or­szággal ellentétben – gyakorlatilag adósság nélkül kezdték…) De annak ára volt, nem is kicsi. Érdemes fölidézni, milyen gazdasági és (!) politikai okok vitték a Nyugatot oda, hogy az Egyesült Államok 1988-ban megvonja Romániától „a legkedvezőbb kereskedelmi elbánás” kivételező gyakorlatát, és az Európai Gazdasági Közösség 1989-ben elálljon a Romániával korábban kötött kereskedelmi megállapodás megújításától. A beígért gazdasági reformok elmaradása és Ceausescu akkor már túlságosan is manifeszt emberjogi deficitjei. Mindez nagyon elgondolkodtató Magyarország mai állapotait tekintve. Hátha egyszer valaki, valahol – mondjuk az EU összes nettó befizetője – átkozottul rossz néven veszi, hogy „miértünk senki nem tesz egy fűszálat se keresztbe”, holott milliárdszámra jönnek az EU-támogatások, s ha nem jönnének, fejleszteni se tudnánk. Hátha egyszer valakinek eszébe jut, hogy amikor Ceausescu a Nyugat elleni haragjában „harmadik piacok”, feltörekvő országok felé fordult, új szövetségeseket keresett az iszlám világban, az égadta világon semmire se ment.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!