Adósságcóresz

1978-tól napjainkig a magyar politikai vezetők a megszorítás-eladósodás ringlispíljében tartják Magyarországot. Az adósság nem önmagában rossz, lehet hitelekből élni és fejleszteni, a lényeg az, hogy a hitelek nagyobb részéből olyan fejlesztéseket finanszírozzunk, amelyek szép lassan egyre több bevételt termelnek. Magyarországon nem ez történt és az ország sorozatosan a fizetésképtelenség, újabban pedig a finanszírozhatatlanság szélén táncolt. 1978 után 1982-ben, 1989–1990-ben, 1991-ben és 1992- ben, 1995-ben, majd 2008 és 2010 eleje között. Persze, nem csak feléltük a hiteleket, hanem megéltük azok hasznát is: a szociális ellátás fenntartásában, a közpénzből fizetett állások megtartásában, a gazdaság átalakulásában és fejlődésében, a közszolgáltatások fenntartásában. Ha csak az évszámokat nézzük: elképesztő, hogy az eladósodottság problémája végigkísérte a szocializmus hanyatlását, a korai reform kísérleteket és az MSZMP reformerőinek a hatalomba kerülését, majd a rendszerváltást, a szocializmus ellenzékének kormányra kerülését, a szocializmus kimúlását és a piacgazdaság kialakulását és aztán a piacgazdaság normális, üzemszerű működését, amelyben élünk. Ha azt vesszük, hogy az adósságállomány mennyiben csökkentette a szuverenitásunkat – amelyet itt most a szabad döntésekben megnyilvánuló mozgástérként értelmezek –, akkor Magyarországnak ma épp annyira korlátozott a szuverenitása, mint 1978-ban, 1982-ben vagy 1989-ben volt. Egyszerűbben szólva: akkor is és most is az IMF diktált. Az IMF a mi vudu bábunk, amelyet hosszan szurkálhatunk, ha kínunkban nem találunk más szimbólumot, amely összesűríti magában mindazt a frusztrációt, amelyet a beszorítottság érzése okoz. Orbán Viktor Kötcsén, egy somogyi kis faluban pár száz jobboldali értelmiségi előtt tette világossá, hogy több ezermilliárd forintot kell a közkiadásokból kivonni. Érdekes módon a mindig nagyon titkolózó Orbán Viktor szombati kijelentései hétfőn már részletesen és lényegre törő módon megjelentek a hétfői lapokban és a hétvégi on-line felületeken. A szembenézős őszödi beszéd – Gyurcsány támogatóinak kedvenc beállítása – Orbán kötcsei beszéde volt. Orbán ugyanis világossá tette, hogy nagy-sok feladat előtt áll a kormánya. Másképpen mondva, nagy a córesz. Gyurcsány Ferenc négy éve mondta ugyanezt. Szóval, még mindig ugyanott tartunk, ahol akkor. A sok ezermilliárd forintos összeget meg lehet termelni, ha a magyar gazdaság évente 3-5-7 százalékkal nő, több éven át. 25-30 ezermilliárd forintos nemzeti jövedelem mellett egy százalék 250-300 milliárd pluszt jelent, évi 750 vagy 1500 milliárd forintos növekmény mellett ki lehet nőni az adósságterhet. Persze, csak akkor, ha nem egy ilyen évünk lesz, hanem néhány (mondjuk 4-5 ilyen év egymás után, recessziós időszakok nélkül). Körülbelül ez Matolcsy György reménye és elképzelése. Kína, Brazília nemrég, Törökország a kilencvenes években, Szlovákia, Lengyelország a 2000-es években már átélt ilyen időszakokat. De ha nem így alakul a gazdaság növekedése, akkor vagy a közkiadásokat faragjuk le, vagy hitelből finanszírozzuk magunkat. Ha csökkenteni akarjuk az adósságtól való függésünket, akkor az azt jelenti, hogy a közkiadások lefaragása mellett a gazdasági növekedés során megtermelt pénz egy részét nem adjuk vissza az embereknek, hanem visszatartjuk az ország fejlesztésére. Ez konkrétan azt jelenti, hogy hiába nő a nemzeti jövedelem, a nyugdíjasok, a közalkalmazottak fizetése nem nő úgy, mint az infláció, bizonyos területeken pedig jelentős mértékben csökken a munkahelyek száma. Aki politikusként ezt a témát felveti, annak utána azt is meg kell válaszolnia: mi lesz az így megmaradó bevétellel? Állami presztízsberuházás, a csókosoknak juttatott extra profit, vagy olyan fejlesztések, amely garantálják, hogy tíz év alatt Magyarország kinövi adósságfüggését (azaz, az adósság már nem korlátozza jelentős mértékben az ország gazdasági mozgásterét). 1995 óta világossá vált, hogy ha valaki restrikciót alkalmaz, azt az ellenzéke megtámadja. Nem biztos, hogy végül is e támadások miatt bukik meg, de az biztos, hogy a kormányon lévők nem nagyon mernek ezermilliárdos megszorításokat alkalmazni, vagy ha igen, azt csak szélsőséges helyzetben teszik. Egy demokratikus politikai erőnek ugyanis – s ez a demokrácia egyik paradoxona – négyévente meg kell választatnia magát. A demokrácia másik paradoxona, hogy egy politikai erő csak hatalomra jutva tudja elképzeléseit megvalósítani. Ha ehhez hazudni kell… de ezt már ismerjük. Csak akkor lehet ebből a helyzetből kijutni, ha a politikai pártok megegyeznek abban, hogy az adósság csökkentése mindennél fontosabb feladat. Megkötnek egy meg nem támadási szerződést, s azt betartják. Van még egy lehetőség: a Fidesz megnyeri a helyi választásokat is, olyan politikai felhatalmazásra tesz szert, amelyet itthon még szem nem látott, s ezt az elképesztő politikai erőt, befolyást arra használja fel, hogy az ellenzéki támogatás nélkül is méretre vágja a közkiadásokat és beindítja a gazdaságot (növekedés). Orbán Viktor kötcsei beszéde erről szólt. Az események ilyen fordulatának megvan az esélye. A reménye viszont elég kicsiny. Negyvenéves szokásjogot kellene megtörnie Orbán Viktornak. Hátat fordítani mindannak, amiben felnőttünk, és amit megszoktunk. És amiben benne élünk, ami mára megszokott életkörülménnyé vált a számunkra.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!