A Magyarországon kialakult menekültügyi válság ebben a formában nem volt szükségszerű. Elkerülhető lett volna, ha a kormányzat el akarta volna kerülni. A szíriai menekültek, akik már hosszabb ideje úton voltak, mindenképpen át akartak volna haladni; el akartak volna jutni céljukhoz, mindenekelőtt Németországba. Ebből a rendkívüli helyzetből a felkészületlenség, a hisztériakeltés, a kapkodás csinált válságot. Bármely válság esetén, legyen az pénzügyi vagy szociális, a kormányzatnak a kedélyek lenyugtatására, a pánik megelőzésére kell törekednie.

A plakátkampány és az ezzel összefüggő komplex médiaművelet ennek ellenkezőjéről szólt: a gyanakvás, az ellenségesség, a harag elültetésére volt jó elsősorban. A sok plakát helyett, amelyek a menekültek elleni hangulatkeltést szolgálják, lehetett volna az ide érkezők anyanyelvén információs anyagokat nyomtatni a jogaikról és a lehetőségeikről.

A kerítésépítés helyett meg lehetett volna erősíteni azokat a létesítményeket, amelyek a menekültekkel kapcsolatos (egészségügyi, adminisztratív stb.) feladatok ellátását szolgálják.

Az Európai Unió folyamatos rugdosása helyett a magyar érdekkel egybeeső, hatékony uniós keret kialakítását kellett volna szorgalmazni. Az EU sokak szemében az általános bűnbak, ez esetben mégis azt kell mondani: az EU se nem küldte, se nem hívta a menekülteket.

Tény azonban, hogy az EU hamarabb is felpörgethette volna az újabb menekülthullámra való felkészülést. A 2013-as lampedusai tragédia sajnálatot váltott ki, sokakban bűntudatot ébresztett, de nem indított el érdemi cselekvést. Tavaly, az európai parlamenti választások idején sok szó esett arról, hogy létre kéne hozni az egységes migrációs politikát, de aztán a kérdés megint csak háttérbe szorult.

A kialakult helyzetben kétféle országra nehezedik nyomás a migráció miatt. Az egyik típus az, ahol az EU területére az érkezők belépnek – Magyarország ebbe a csoportba tartozik.

A másik az, ahová a bevándorlók menni szeretnének – ilyen például Németország. Egy jobb uniós mechanizmussal azonban mindenki más is csak nyerne. Például a szervezett embercsempészet ellen is nemzetközi együttműködéssel lehet jobban fellépni, nem pedig elszigetelődéssel.

Közös EU-politikának a migráció terén akkor van értelme, ha egyszerre tud javítani az érkezők és a befogadók helyzetén; megelőzve hirtelen áramlásokat, válságokat, konfliktusokat, betegségeket. Emberségesebb körülmények megteremtése, gyorsabb ügyintézés, átlátható költségmegosztás önmagában még nem jelentene ösztönzést a további bevándorláshoz.

Sokan tartanak attól, hogy ha a célországokban megkönnyítik a befogadást, akkor emiatt csak még többen akarnak majd jönni. Ez azonban egész biztosan nincs így; a menekülők nem azért jönnek, mert Európában magasabb az életszínvonal, hanem azért, mert a saját hazájukban nincsenek biztonságban. Háborúk, terror, erőszak elől menekültek el. Akik Szíriából keltek útra, most milliós nagyságrendben állomásoznak Törökországban, Jordániában és Libanonban, és az elmenekült tömeg egy kisebb része kelt útra Nyugat-Európa felé.

A szíriai menekültek helyzetét egy általános migrációs válsággá, hisztériává változtatni már csak azért is bűn, mert a migráció önmagában a világ működésének szerves része. Emberek, családok a legkülönbözőbb okokból vándorolnak faluról városra, szegényebb térségekből gazdagabbakba. Az Európai Unión belüli migráció viszonylag szabad; ennek a magyarok is kedvezményezettjei százezres nagyságrendben. De Európa fogad migránsokat más földrészekről is – persze nem korlátok és feltételek nélkül. Csak helyeselni lehet, hogy akinek politikai oka volt a kivándorlásra, vagy konkrétan az életét kellett mentenie, könnyebben vándorolhasson be.

Számos példa van Európában arra, hogy a bevándorlók integrációja nem sikerült, nem haladt előre, nem kapott elég támogatást. Mégis: a migránsok nagy többsége dolgozik; egyes országokban magasabb körükben a foglalkoztatottság szintje, mint a helyi lakosságé. Mindennek demográfiai vetületét is látni kell: a bevándorlók nélkül az európai népesség folyamatosan csökkenne. A bevándorláspolitika mindezekre tekintettel kell, hogy legyen.

A mai, zömmel szíriai, afgán és kelet-afrikai eredetű menekülthullám elvileg nem jelenthet megoldhatatlan feladatot Európának, ha a koordinációra és az integrációra a tagországok készek. Idő, türelem és befektetés természetesen kell ahhoz, hogy az eredmény jó legyen. Egyidejűleg a kül- és biztonságpolitikát, valamint a nemzetközi fejlesztési stratégiákat újra kell hangolni annak érdekében, hogy a mai konfliktuszónák helyén újból élhető viszonyok alakuljanak ki, és a most Európába érkezők egy része is hazatérhessen.

Akadályok emelése látszólag jó arra, hogy elvegye az úton levők kedvét attól, hogy ide vagy erre jöjjenek. De kontraproduktív is lehet: felhajthatja az embercsempészek tarifáit, siettetheti azokat, akik „még a kapuk záródása előtt” be akarnak jutni. Mindennek tetejébe nálunk is, de például Szlovákiából is hallani olyan véleményeket, amelyek szerint vallási alapon kell meghatározni, hogy kivel vagyunk szolidárisak és kivel nem.

Amellett, hogy az áthaladás nehezítése megkeseríti, sőt veszélyezteti a menekültek egy részének életét, borzasztó hatással van a magyar országimázsra. Az persze az elmúlt években sok csapást elszenvedett már, de amit most tapasztalunk, újabb fejezetet nyit.

A román példa mutatja, nem gazdagság kérdése az, hogy valaki befogadja-e a menekülőket, segítségre szorulókat.

Az itthoni fejleményeket látva az elmúlt hónapokban sokan emlékeztettek arra: amikor az „’56-os magyarok” voltak a politikai menekültek, a nyugati országok segíteni próbáltak. Akiket befogadtak, életük végéig hálásak voltak az Egyesült Államoknak, Kanadának, Svédországnak, és más országoknak. Vajon a „15-ös szíriaiak” hogyan gondolnak majd vissza azokra az országokra, amelyek befogadták őket, vagy éppen megtagadták segítségnyújtást?

 

ANDOR LÁSZLÓ
A szerző az Európai Unió
volt magyar biztosa

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!