Felkerekedik a miniszterelnök, és sorsdöntő megbeszéléseket tart ezúttal Brüsszelben és Moszkvában. Ha vele tart Szijjártó Péter, nem kérdéses a tárgyalások kimenetele: nagy sikereket értünk el ismét a nemzetközi porondon, hiszen szóba került minden, ami a magyar emberek számára fontos. Ha nem is szó szerint, de Szijjártó szavai lelkes magabiztossággal ezt üzenik. Mi meg ülünk és nézzük a képeket s találgatunk.
Orbánt és Barrosót fél 4 utánra várták a sajtótájékoztatóra. Késnek. Jó jel. Egymásba kapaszkodtak, fogást találtak. Mikor a mikrofonhoz lépnek, mindkettőjük arcán széles mosoly. Barroso arcán megértő, több ezerszer elpróbált rutinálarc. Orbán talán túl harsányan vidám. Mókázik, ami most inkább kevesebb, mint több, hiszen ha olyan nagyot tudna mondani, nem lenne szükség erre a kis hangulati háttérre. Belecsapnak. Orbán a szokott kűrt futja. Két egymást követő évben 3 százalék alatt a hiány, nő a kereskedelem aktívuma, csökken az eladósodottság, jó úton Magyarország, rászolgáltunk, hogy kikerüljünk a túlzottdeficit-eljárás alól. Ez a túlzottdeficitkérdés, ez mindennek az alfája és ómegája. Az egész út ebben csúcsosodik: vajon kimondja-e Barroso hogy Magyarország megtette, mit megkövetelt az unió, s a majd 10 éves eljárást le lehet zárni. Barroso nem mondja ki. Fut egy tiszteletkűrt, hogy milyen nagyra értékeli a magyarok erőfeszítéseit, de mond egy olyan mondatot is, ami hasonlatos egy hidegfürdőhöz: figyelni kell a gazdasági döntések minőségére. A gazdaság vájt fülű krónikásai értik a minőség szót. Orbán minden eszközzel tartja a hiányt, de ez nem gyógyír a magyar gazdaság súlyos bajára. Nincs növekedés, megrázóan alacsonyak a beruházások, csökken a fogyasztás, így nem lehet sokáig tartani a hiányt 3 százalék alatt. Egymásra néznek, s jön még egykét cirógatás, már nem gond a magyar médiatörvény, és sorolják azokat a néhai aggályokat, melyekre Magyarország okos válaszokat adott. Kikerülünk vagy sem. Félő, legfeljebb döntetlenre hozta Orbán ezt a meccset. Ígéret nincs, de talán határozott nem, sem! Kifelé még igazgat egyet miniszterelnökünk a magyar zászló esésén, legyen dolga a fotósoknak.
Sokezer kilométerrel Keletebbre, Putyinnál még győzelemre lehet vinni ezt a hosszú menetelést. De hát Moszkvában győzni, kinek sikerült utoljára? Talán a pólósoknak. Szijjártó most is lelkes, lesz itt oktatási és kulturális együttműködés, többet vesznek majd a magyar mezőgazdasági cikkekből, és így tovább, és így tovább. Ami Brüsszelben a túlzottdeficit-eljárás volt, az Moszkvában az új atomerőmű kérdése. Ez az, ami érdekli az oroszokat, oly sok kellemetlen diskurzus után ezért hívta Putiyn Orbánt a Kremlbe. A sajtó jó előre tudni vélte, hogy az oroszok készéggel építenének és korszerűsítenek atomerőművet, mert jól néz ki az Európai Unióban és különösen a NATO-ban egy ilyen orosz beruházás, de ajándék nincs. A hiteleket ellentételezni kell, nyugati bankok referenciájával, vagy átmeneti tulajdonrésszel. Forró krumpli ez, nem könnyű kézben tartani. Itt a nagy kivonuláskor Putyin lazább és Orbán feszültebb. Nem, egy győztes nem így hagyja el a Kremlt. Ez a meccs sincs talán lefutva, de vezetni biztos itt sem vezetünk. Az a közlemény, hogy Magyarország majd nemzetközi tendert ír ki az atomerőmű bővítésére, ami felkeltette az orosz vállalatok érdeklődését is, alig több a semminél. Ezért kár volt a fél magyar kormánynak vizitálnia Moszkvába. Mert mi, magyarok tudjuk, ott jártak, ha az oroszok nem is. Keleti barátaink ugyanis sem a tévékből, sem az újságokból nem értesülhettek a nagy jelentőségű megbeszélésekről. Se egy kép, se egy mondat.
Péntek reggel a Kossuthon Orbán szellemesen keserű. A történelem arra int, hogy Moszkvából hazajönni már önmagában is nagy dolog. S ők újra itt vannak. Ennél jobb hírt most nem mondhatunk.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!