Nagy Sándor kardjával vágta ketté a kibogozhatatlan gordiuszi csomót, a berlinit egész héten próbálták kibogozni a német pártvezérek. Akiknek szavazóikkal együtt komoly szerepe volt az összegabalyításában.
A választóknak, akik büntetni akarták az elitet és a politikusoknak, akiket – hasonlóan európai kollégáikhoz – itt is megkísértett a divatos populizmus. Ezért volt képes a – német földön korántsem páratlan méretű – tömeges bevándorlás megingatni a gazdaságilag és pénzügyileg remekül (és uniós partnerei hátrányára) teljesítő ország külvilágban bámult stabilitását. Hogy aztán szembesülve a kisebbségi kormányzás vagy az újabb választások (korántsem ritkaságszámba menő) rémével, kétségbeesve próbáljanak visszatáncolni a büntetni kívánt nagykoalícióhoz. A váltig vonakodó Schultznak odadobták a kardot, s választhat: önmagát vágja meg, vagy a csomót nyisszantja ketté. Nem csoda, ha az államelnökkel folytatott beszélgetése után az SPD vezérkara válságtanácskozást tartott, s már „nem zárja ki” a nagykoalíciót.
Amint csoda lett volna, ha Merkelnek sikerül összetákolnia a Jamaica-koalíciót azzal a négy párttal, amelyeket nemcsak politikai ellentétek választanak el egymástól, hanem kölcsönös szavazói utálatok is. Amikor vasárnap Lindner liberális pártelnök kimondta alkudozást lezáró döntését: „jobb nem kormányozni, mint rosszul kormányozni”, akkor nem csupán a koalíció előfeltételét vetette el, hanemMerkel kormányzásának lényegét: a gyakorlatias kompromisszumot. Tizenkét éves kancellársága kulcsát: a centrista megoldások monopolizálását. Vagyis a stratégiává tett taktikázást, amellyel Merkel minden kudarcból képes lett sikert kovácsolni.
S amivel e sikereket rendre mások rovására tudta elérni. Így lett nemcsak a németek, hanem Európa többségének közkedvelt Muttija, s ami fontosabb: a stabilitás jelképe. Érdekeltté is téve e többséget a saját sikerében. Ez vetett véget Schultz tavaszi üstökösi felemelkedésének is: szerintem Trump bekerülése a Fehér Házba üzenet volt a németeknek (és persze Európának), hogy Merkelre szükség van.
De amit Lindner vasárnap kibökött, s amire a héten rá is erősített, hogy nem óhajt Merkel „hasznos idiótája” lenni, az más pártvezérek baja is: a „jó kormányzás” a kancelláré, a „rossz” a vele kormányzóké.
A szocdemek az elmúlt bő évtized mindkét nagykoalíciójára ráfizettek, ahogyan a közbülső években a CDU/CSU-val összeállt liberálisok is. S most az FDP-nek még a Zöldekkel is közös nevezőre kellett volna jutnia. Ettől csakis elveik hangoztatásával tudtak kibújni, noha mindenki gyanítja, hogy az imázsát Macron és Kurz epigonjaként elképzelő Lindner azt remélte, ő lehet majd a haszonélvezője a német stabilitás megingatásának. Utóvégre a két nagy párt már csak a szavazók csekély többségét tudta együtt megnyerni: korábbi nagykoalíciójuk a kétharmadot vagy annál is többet. S ha a centrumot balról és jobbról is, sőt immár szélsőjobbról is sikeresen kikezdik, akkor felborulnak a politikai számítások.
Ugyan elég gyakori a demokráciákban az elhúzódó kormányalakítási kísérlet, de a németek nem ehhez szoktak a világháború utáni demokráciájukban, amelynek stabilitását a weimari előzmény tragédiájának tudatában építgették. Írták-mondták is a héten sokan, hogy a németek most megtapasztalják azt, amit másoknál lenézően kezeltek. Ám ettől még a berlini bizonytalanságot Európa is megsínylené: stabil német kormányzat nélkül aligha lehet előrelépés a Brexit-alkuban a britekkel, s Macron bánatára az uniós átalakításokban (és netán Orbán örömére a renitensek megleckéztetésében). Ezért tukmálták a kardot Schulzra.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
