Kissinger szónoki kérdése ma is megválaszolatlan, s ehhez elegendő bizonyíték a kép a kijevi aláírásról: három uniós külügyminiszter ellenjegyzi az ukránok megállapodását.

Ha Európával szeretnék beszélni, kit tárcsázzak? – kíváncsiskodott négy évtizede, s noha azóta már nemcsak ügyintéző „kormánya” van az EU-nak, hanem elnöke (és külügyére) is, a Nagy Henry ma sem kapna választ. Mert bár ott volt Kijevben az unió e külügyére, az alkudozást a három tagállami fődiplomata bonyolította le, s külön is árulkodó, hogy a legaktívabb az orosz (khm) „befolyást” nemcsak hírből ismerő lengyeleké volt. Vagyis a közös uniós érdeket az országuk kétoldalú kapcsolataira is ügyelve képviselték. Nem csoda, ha az EU ma ugyanúgy téblábolt az ukrán válság kritikus heteiben, mint két évtizede a délszláv háború kezelésekor. De annyiban azért van előrelépés, hogy akkor az amerikaiak buldózerdiplomatája, Holbrooke saját kezébe vette a béketeremtést, most Washington külügyére csak egyengette a terepet az európaiaknak. Kik mintha mégis az elszántság jelei mutatták volna, ami illene is egy olyan földrészhez, amelynek történetében – és politikusai emlékezetében – máig elevenen élő München és Jalta, két „kiárusítás” mementója.

Európa felfogta végre, hogy Ukrajnában nemcsak az ország hovatartozása a tét, hanem az unió világpolitikai szerepe is. S ezért bombasztikus közleményeken, sőt akár – a tavaly őszihez hasonlóan üresen kongó – ultimátumokon túlmenően legalább annak a Kissinger igényelte Mr. Európának a képzetét kell keltenie, ha csak tagállami trióval is. S hogy nemcsak Ukrajna jövőjéről kell szót értenie a Kreml urával, hanem Oroszországéról is: új hidegháborús ellenfélnek tekinti, avagy kontinentális partnernek. Ahogy a másik híres mondás, De Gaulle-é, tartja: Európa az Atlanti-óceántól az Urálig terjed. Miközben a Kijevben mindkét(!) ukrán oldalt megdolgozó triónak arra az amerikai óva intésre is figyelnie kellett, amelyet a Fehér Ház szóvivője így fogalmazott meg: „nagyon fontos (e válságra) nem úgy tekinteni, mint kelet-nyugati vagy amerikai–orosz kötélhúzásra”. Tehát óvakodni kell a hidegháborús logika felélesztésétől, bármit gondoljanak is Putyin szándékairól.

S ha Moszkva meg akarja „venni” Ukrajnát, akkor nem elegendő egy uniós rosszallás, üres kézzel Kijevbe sem lehet menni. Túl nagy a kontraszt egy sok tízmilliárdos görög mentőcsomag és az ukránoknak semmit sem kínáló, ráadásul az uniós tagságot még kilátásba sem helyező politikák között. Bizony, Európának is a zsebébe kell nyúlnia, amikor a saját jövőjéről – így az oroszokhoz fűződő viszonyának feltételeiről – folyik egyfajta „versenytárgyalás”. Nem elég csak az ukránokat oktatni a „nincs ingyenebéd” elvére, az rá magára is áll.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!