E tagadhatatlanul Balzac után kiáltó rendszerváltás utáni korunkban az ő igazi hőse lehetne a mi fővárosi karrierre vágyó vidéki fiunk, bár Orbánba talán még az ő tolla is beletörne. Az ő regényfigurái racionálisan értelmezhetők voltak, s ezt a mi kormányfőnkről aligha lehet elmondani. Még akkor is, ha buzgó (olykor hitbuzgó) politológusok rendre megpróbálnak ellentmondásaira, logikája hajtűkanyarjaira ésszerű magyarázatokat találni. Ám azzal már végképp ők sem tudtak mit kezdeni, amit Orbán a halálbüntetés témájával művelt. Mert a derült égből való előkapását ugyan látszólag lehet indokolni a szélsőjobb előretörésével, a zsigeri bosszúvágy meglovagolási szándékával, a vezérhez illő (mi több, nélkülözhetetlen) drákói szigor pózával, ámde mivel a meghátrálás előre látható volt, tényleg nehéz racionális érvet találni arra, ami végül megalázó behódolás lett. S amit udvaroncai lihegése még kínosabbá tett: kimentendő kormányfőjüket a csávából, prezentálták a vicc nyulát, amely csak ül és hülyeségeket beszél.
S ez igazán azért kellemetlen a vezéri pózhoz ugyancsak szükséges imázs szemszögéből, mert látványosan rácáfolt hajtogatott tételükre, miszerint Orbán Európa „erős embere” volna, persze nem a megszokott pejoratív értelemben.
Ez a „vegyük úgy, hogy csak vicceltem” nem vall az unióban meghatározó politikusra, viszont a csütörtöki budapesti néppárti tanácskozást a jelek szerint csak így lehetett megúszni. Hiszen előtte olyan híresztelések voltak, hogy a frakciónál végre betelt volna a pohár, Orbán tarthatatlanná kezd válni, s ha a gyakran vészjóslóan emlegetett kizárásra nincs is igazi esély, komoly megrovásra igen. Ezen a fórumon azonban, tőle korántsem szokatlanul, nem szópárbajozni kellett a többi konzervatív által sem kedvelt „hatvannyolcasokkal”, hanem házigazda létére levett kalappal odasündörögni, s azokat az európai értékeket, uniós kötelékeket magasztalni, amelyeket hazai hétköznapokon imád semmibe venni. A látszat, s vele Orbán, megint megmentve, ezúttal még junckeri paskolásban sem részesült, mert azt a lediktátorozó kedélyességet még egy Economist is képes volt komolyan venni.
Az európai értékőrzőkkel kapcsolatos illúzióinkat mi viszont ismét elveszthettük, s sovány vigasz, hogy immár a vak is láthatja, mennyire a saját szemétdombján kukorékoló kakasként kezelik ezt az „erős embert”. Odahaza mondhat szinte bármit, de ezzel a két témával botor módon európai ügyekbe tenyerelt, ezt mégsem hagyhatták. Mert jobb híján azt a látszatot dobta sutba a menekültügyben, amit azért az övéhez hasonló felfogású (nem szélső)jobboldaliak gondosan őrizgetnek. Európa – a II. világháború előtti „megtelt a csónak” mentalitású menekült-távoltartás emlékével – próbálna szelektálni a fegyverek és a nyomor okán menekülők között, s így óvakodik attól a leplezetlen idegenellenességtől, amire a budapesti kormánykörök gátlástalanul hajlamosak. De a kvóták és egyáltalán a bevándorló tömegek ellen nemcsak Orbán ágál, hanem (a kormányzati mentegetőzés ellenére) a gyarmatosító múltúak is. Van hát alibije, arra ügyel.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!