Ha csak a pénzről lett volna szó, aligha fullad ismét kudarcba az uniós csúcs, s nem csupán azért, mert ha valamihez, az utolsó pillanatban (vagy – a legendás óramegállítással – némileg azutáni) alkukötésben az európai integrációt a Közös Piac megalakítása óta irányító kormányok soros képviselői páratlanul értenek.
Meg aztán nem is akkora összegről van szó, a látszathoz és persze a kelet-európai nagyságrendekhez képest: az ezer eurómilliárdos vitatéma hét esztendő summája és ami a fő: alig két százalékát teszi ki az uniós gazdaságnak. Hogyne, e vita heteiben sokat olvashattunk a pazarló uniós bürokráciáról, mindenki kedvenc pofozógépéről, ám valójában nem Barrosóék büdzséje volt itt a kérdés, de még az sem, hogy ki ad (szerinte) túl sokat és ki kap (szintén szerinte) túl keveset a „közösbe” vagy attól, hanem az EU erőviszonyairól abban a történelmi pillanatban, amikor dönteni kell a hogyan továbbról.
S ilyen kritikus, ráadásul gazdaságilag válsághelyzetben mégiscsak a pénz beszél, mármint az, hogy kinek van több, ki az erősebb és – a mostani pénzügyi viharokban – ki az ellenállóbb az országokat is megingató globális hullámzásban. S e helyzetben mit sem számítanak a szólamok, a formális egyenjogúság, amelyre az erőviszonyokat végzetesen félreértő kormányfők próbálnak hivatkozni. Most ismét kiderült, hogy például a kis keleti gazdaságok képviselői még annyira sem tudnak beleszólni az igazi döntésekbe, mint a kisebb nyugati uniótagok főnökei. Ettől persze mind tetszése és ízlése szerint ágálhatott hazai publikuma előtt, utóvégre ezt tették a „nagyok” vezetői is. Azok ráadásul csupa imitátor: ahogyan a brit Cameron Thatchert igyekezett alakítani, Merkel és Hollande is a maga mentorára, Kohl kancellárra és Mitterrand elnökre próbálna emlékeztetni, ami kivált a jövő őszi választásokra gondoló berlini kormányfőnek fontos lenne. Kár, hogy az uniót „megcsináló” De Gaulle-nak és Adenauernak nem akadt, mert már nem is akadhat utánzója: az előbbi különben is még az „államok Európájában” gondolkodott (és jó ösztönnel akarta attól távol tartani a mindig kerékkötő angolokat), ma pedig a globális verseny ennél mélyebb európai egységet követel.
De vajon kikkel? A csakis a saját adófizető-szavazó polgáraikra sandítani képes politikusokkal, akik áldozatokat csak másoktól mernek követelni, a hazai porondon – amúgy jó okkal – ódzkodnak tőle? Ha teszem azt két évtizede a nyugatiak csupán egyszázalékos(!) adóemelést vállaltak volna a keletiek felzárkóztatására, aligha kellene most e térséget holmi nyűgként kezelni, még ha némely helyi politikusát jó okkal tekinthetik is nyűgösnek. De vajon a kérelmezésben ritka nemzeti egységre képes keletiek miért képtelenek a közös fellépésnek legalább az imitálására, s nem egymás cserbenhagyására egy különalku esélyének felcsillanásakor?
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!