Legyünk jó barátok – üzente a békésen induló válóperek klasszikus formulájával az unió elnökének írott levelében a brit kormányfő, bejelentve hazája kilépési szándékát. S híven a lisszaboni szerződés – eddig soha igénybe nem vett – 50. cikkelyéhez, elindította a kétéves határidejű szétválási tárgyalások óráját. S az máris ketyegni kezdett a SkyNews tévé képernyőjén, fogyasztván a hátralévő 730 nap perceit.
Csak az a kérdés, kinek ketyeg: a brit – és európai – nacionalistáknak vagy az uniót minden fogyatékossága ellenére megmenteni akaróknak? Sorsdöntő lesz ez a két esztendő, s nem csak azért, mert a félszázadon át egyre bővülő integrációból először óhajt egy ország távozni: el fog dőlni, hogy tényleg megérte-e kilépni a briteknek, s akként követőkre találhatnak, vagy lelepleződik és elrettentő hatásúvá válik a Brexit-bűvészek megannyi hazugsága.
Egyelőre May közölte az alsóházban, hogy „a Brexit, az Brexit”, a távozási szándék végleges.
Ehhez képest hatszor használta az „együtt” kifejezést, hogy tehát mennyire továbbra is együtt akarna működni az unióval, s hogy csak abból lépnek ki, nem Európából. Elkötelezett partnerek és szövetségesek maradunk – hangsúlyozta, picit megkésve. Nem hadüzenet ez Brüsszelnek, hanem békeüzenet. May szerda óta már nincs abban a helyzetben, mint az unióval ingyen hadakozó szájhősök, ő már nem engedheti meg magának a budapesti luxusharciasságot, hiszen rá immár kemény alkudozás vár. S az uniós vezetők, élükön rögtön Merkel német kancellárral, siettek is visszaüzenni, hogy addig szó sem lehet az új barátság feltételeiről, ameddig a válásét nem tisztázták. S ekként alighanem hiába is szeretne e kettőről egyidejűleg megegyezni a londoni kormányfő. A berlini szavából kitetszően a cserbenhagyandó unió – példát statuálandó – lenyeletné a Brexit-békát a brit nacionalistákkal.
Nem büntetésként, hiszen annak bumeránghatása lehetne, hanem csupán leckéztetésként, hogy a kontinentális nacionalisták csáberejét csökkenthessék. Szórakoztató, hogy May levele mennyire hangsúlyozza Európa liberális, demokratikus értékeit, amelyekben a britek osztoznak: olyan békülékeny mintha csak belépésért folyamodna, mint elődei hajdan az 1969-es hágai csúcshoz, amelyen résnyire nyitották a Közös Piacnak De Gaulle által kétszer is az angolok orrára csapott ajtaját. A nagy francia nacionalista, aki jól ismerte a csatornán túli eszmetársait, most igazolva érezhetné gyanakvását az „álnok angolokra”. Kik most úgy szeretnék továbbra is élvezni az unió előnyeit, hogy megszabaduljanak attól, amit nyűgnek éreznek. A közös kötelmektől és szabályoktól, s leginkább az egybekapcsolt „négy szabadságtól”: az áruk, szolgáltatások, tőke és emberek szabad áramlásától. Válogatni kívánván ezek között.
Csakhogy a tárgyalásokat árgus szemmel követni óhajtó uniós parlament (és May több kollégája) máris leszögezte: London nem számíthat ugyanannyira kedvező piaci alkura, mint amilyenben tagként van része. S De Gaulle kései utódaiként ők is vétózni fognak: a brit brexitesek remélt különalkuit az amerikaiakkal és másokkal.
No, meg a felgyülemlett számlatartozásokat is kifizettetik a távozás előtt. Viszont értésre adták azt, hogy a britek akár meg is gondolhatják magukat, két év hosszú idő. Pláne, ha rájönnek, hogy – látva a skót és északír szándékokat – előbb verhetik szét Egyesült Királyságukat, mint az Egyesült Európát.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
