Aligha akad mérvadó politikus – antifasiszta világháborús koalíció elveit valló – a demokratikus világban, aki vitatná, hogy a nácizmus legyőzésében a Szovjetunióé volt az oroszlánrész és népei hozták a legnagyobb áldozatokat. Utóbbiaknak hajtottak fejet Moszkvában a nyugati világ vezetői tíz esztendeje május 9-én, amikor a szovjetek, majd az oroszok a győzelem napját tartják, a régóta ismert katonai parádéval. S hogy a mostani, hetvenedik évfordulóra az atlanti tábor fő reprezentánsai nem mennek el, az nem a múlt átértékelése, hanem a jelen orosz politikájának és viszonyainak megítélése. Putyint látják másnak, mint öt éve, s nem az egykori szovjet hősiességet (Merkel ezért megy a díszszemle utáni napon megkoszorúzni az ismeretlen katona moszkvai sírját).
Ez ugyanis óhatatlanul annak a Putyinnak a mintegy önigazoló parádéja lesz, aki az ukrajnai szeparatizmus támogatásával és a határok egyoldalú megváltoztatásának európai tilalmát megszegve nyílt kihívást nemcsak Kijevhez intézett, hanem a nyugati demokráciákhoz is. Moszkva vádjaival ellentétben, nem Amerika és szövetségesei húzták meg a – menni vagy nem menni? – kérdésben a politikai választóvonalat, hanem maga az orosz elnök, aki a hírek szerint még csak meghívót sem küldött kijevi kollégájának, holott az ukránok is óriási áldozatokat hoztak a világháborúban (történetesen éppen hazánkban is). Akik Ukrajna területi integritása mellett kiállnak, nehezen állhatnának a moszkvai dísztribünön (alacsonyabb szinten persze mindenki képviselteti országát).
Ezt próbálta a cseh államfő értésére adni Washington prágai nagykövete, ám tette ezt sajna amatőr módon, lévén politikai kinevezett: Obama diákkori és chicagói barátja. E tény különösen zavarhatja a cseh közéletet, hiszen érdemi hazai befolyással bíró diplomatával összerúgni a port nem jó jel, kivált akkor nem, ha érdemben neki van igaza, csupán eljárása elfogadhatatlan: még ilyen esetben sem illik, főként egy szövetséges nagyhatalom képviseletében nyíltan rendre inteni az ország államfőjét. Függetlenül attól, hogy Zeman elnök ragaszkodása a moszkvai megjelenéshez rossz fényt vetett hazájára, hiszen szembe ment a túlnyomó atlanti és uniós véleménnyel (csak a görögök és ciprusiak jelezték eddig csúcsszintű részvételi szándékukat). Vagyis a diplomata amúgy szőrmentén tett kijelentésére személyes retorzióval felelő elnök (kitiltotta a nagykövetet rezidenciájáról, a prágai várból) országa szövetségesi megítélését tette kockára, ha volt oka megsértődni, ha nem.
De a parádé miatti prágai perpatvarnak olyan tanulsága is van, hogy még a főszövetséges diplomatái sem szeghetik meg a diplomáciai illemszabályokat. A hatvanas években – a nem éppen egyenrangúak szövetségében – Kádár ilyetén kihágás miatt kérte egy Szófiából érkezett szovjet nagykövet visszahívását, ami meg is történt. (Az illető jelen akart lenni a magyar pártvezetés legbensőbb tanácskozásain.) A jobboldali média viszont tévesen veti egybe a mindvégig profiként viselkedő budapesti ügyvivő esetét a prágai kollégájával: Goodfriend is egyértelmű üzenetet továbbított, ám – ellentétben Schapiróval – adott a nagy partnerhez illő tapintatra is.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!