Kerek egyesztendős elnöksége alatt Murszinak nemcsak azt sikerült bizonyítania, hogy személyében alkalmatlan az „arab tavasz” utáni Egyiptom kormányzására, hanem valószínűleg végleg lejáratta a radikális politikai iszlamista törekvéseket is.
Az ideológiailag motivált mozgalom populista (és előtte illegális) ellenzékként hatásos tudott lenni, ám képtelen a legnagyobb arab ország következetes, kizárólagossági elveinek természetesen ellentmondó irányítására. Az iszlamistákat kezdettől fogva gyanakodva szemlélő (hiszen évtizedeken át üldöző) hadsereg akkor adott ultimátumot, majd fogta le Murszit, amikor az addig a síita Teheránnak udvarló elnök egyszer csak szunnita – vagyis Irán-ellenes – dzsihádot hirdetett Szíriában (az ott harcoló radikálisok, közte az al-Kaida a Muzulmán Testvériség eszmetársai, viszont a Nyugat-barát arab államoknak elvi ellenségei). Történt ez nyilvánvalóan a kairói fordulatot most ujjongva üdvözlő arab monarchiák hallgatólagos támogatásával. Kiknek, a Mubarak-rezsim egykori támogatóinak vélhetően az sem okozna gondot, amitől az iszlamistáktól szabadulni vágyó kairói tüntetők máris retteghetnek: egy némileg átfazonírozott katonai uralom.
Sokat elárul a demokratikusan megválasztott, de demokráciát gyakorolni képtelen iszlamisták kormányzásáról, hogy a kairói tömegek (közte sok tavaly rájuk szavazó) jobb híján a tábornokokban reménykedhetnek, amiben osztoznak a hadvezetést az új diktatúráról lebeszélni igyekvő nyugati hatalmakkal, élükön azzal az Obamával, aki emlékezetes kairói beszédében az iszlamistákat próbálta megnyerni a demokráciára. Most Egyiptommal együtt ő is visszajutott a kezdőkörbe, miközben a nyugati elemzők és vezetők megoszlanak: elegendő-e pusztán a hatalom demokratikus megszerzését nyugtázni, avagy annak demokratikus gyakorlását is számon kell kérni? Mert Mursziék (ahogyan más országbeli iszlamisták is) csak addig tisztelik a demokráciát, amíg annak révén hatalomra jutnak.
E rövid esztendő alatt egy berendezkedni kívánó önkényuralom arca villant elő a külvilágra mosolygó álarc mögül. Ahogyan a New York Timesnak a politikai iszlamistákat örömmel búcsúztató publicistája írta, csak a hatalomösszpontosítással törődtek, a demokratikus viták elnyomásával, a bíráskodás alávetésével (vajon honnan jutott Murszi eszébe a bírák lecserélésének ama trükkje, hogy leszállította nyugdíjazásuk korhatárát?). Miközben az egyiptomi gazdasági zuhanás megállíthatatlannak tűnt, s vele a nyomor fokozódása is. Ráadásul a kairói tábornokok nyilván odafigyeltek arra a Törökországra, amelynek reformiszlamista kormányfője tavaly Kairóban még mérsékletre okította (amúgy hiába) Murszit és csapatát, de maga előbb „megpuccsolta” a szekuláris török államot évtizedeken át védelmező hadsereget, majd elkezdett rácáfolni a vele kapcsolatos nyugati illúziókra. Mintha ezt nem akarta volna megvárni az egyiptomi hadsereg, meglovagolva a kairói tüntetéshullámot. Csakhogy az iszlamisták újbóli föld alá üldözésével az inga csupán a másik (korábbi) irányba lendülne vissza, s a máris kirobbant összecsapásokkal Egyiptom netán tényleg polgárháborúba. De vajon ki és mi lenne képes az ingát nyugalmi állapotba hozni?
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!