Majd háromezer éve a görög városállamok döntöttek úgy, hogy az olimpia idejére szüneteltetik a hadakozást, sőt utána is egy hónapig, juthassanak békésen haza a versenyzők és a nézők. A modern olimpiának esélye sem volt a – bár átmeneti – béketeremtésre, két világháború is lehetetlenné tette megtartását.
Csak a nyolcvanas évek végén jutottak el a nemzetközi szervezetek az ókori olimpiai fegyverszünet felújításához.
S ha valamikor erre égetően szükség lehet, az éppen a mostani téli játékok egy olyan félszigeten, amelyen elvben hadiállapot van. Két államra osztott népét már több mint félszázada csak fegyverszüneti övezet választja ketté, mögötte hatalmas hadseregek néznek farkasszemet egymással. Olyannyira, hogy e téli játékok színhelyén, a sípályák és jégcsarnokok közt titkos bunkerek hálózatát is elrejtették a dél-koreai hatóságok, minden eshetőségre. Hiszen alig nyolcvan kilométerre van a demilitarizált zónától (DMZ), s amíg az északi rezsim nem jelezte készségét az olimpiai részvételre, nem zárhatták ki a provokációt (a szöuli nyári olimpiát északi géplelövés előzte meg).
Amióta viszont a phenjani diktátor katonai helyett olimpiai mosolyoffenzívát indított, kiderült, hogy a békeharc bonyolultabb, mint a háborúzás. S ha a tábornokok a csapatok mozgatásával vélnek felülkerekedni, az olimpiai protokollosok a vendégek mozgatásával remélik az összecsapásokat elkerülni. A diplomáciában legalább annyi gondot okozhatnak a rajtaütések, mint a hadakozásban. Jó hatvan éve a genfi (laoszi) békekonferencián az amerikai külügyminiszter akaratlanul toppant a szobába, ahol Csou-en-laj kínai kormányfő várakozott, vagyis éppen a koreai háborús ellenlábas, s Dulles hanyatt-homlok elmenekült. A pjongcsangi megnyitó előtt főtt a szervezők feje, hogyan tarthatják távol egymástól az amerikai alelnököt és a phenjani diktátor húgát, akiknek rangjuk alapján a főhelyek egyike jár (az észak-koreai dinasztikus rendben az ifjú hölgy kvázi nagyhercegnő). Hiszen Pence fogadkozott, hogy esze ágában sincs találkozójukkal az olimpiát egész kis sereggel szinte lerohanó Kim famíliát segíteni a játékok „elrablásában”. Miközben olyan megjegyzést is tett, hogy mégsem zár ki valamiféle összefutást az észak-koreaiakkal, sietett tudatni, hogy „hamarosan” minden eddiginél súlyosabb szankciókkal készülnek büntetni Phenjant.
Nincs hát könnyű dolga szegény Munnak, a párbeszédet szorgalmazó szöuli elnöknek, aki boldogan fogadta Phenjan nyitányát (a szöuli játékokat bojkottálta).
Nehéz is – és nemcsak az olimpiai fegyverszünetre – egyensúlyozgatni Kim és Trump (egyelőre csak szavakban folytatott) háborújában. S ha tisztában lehet is a phenjani hátsó szándékkal: éket verni Szöul és a biztonságát garantáló Washington közé, aminek fontosságát a pjongcsangi olimpiai parádé előestéjén rendezett phenjani katonai ünnepség is jelezte, liberális elődeihez hasonlóan Mun is próbálna kitörni a koreai holtpontról. Csak hát ez sem újdonság: ha most közös a női jéghokicsapat, a két Korea pingpongozó női együtt nyertek negyedszázada világbajnokságot.
S a sydney-i nyári olimpián is sportolóik együtt vonultak fel, egységlobogóval. Hogy aztán a papa Kim fontosabbnak tartsa atomprogramját az óvatos közös gazdasági programoknál. S a mára már Amerikát is rakétákkal fenyegető arzenálfejlesztést nem sikerült leállítatni sem Obama békülékenyebb, sem Bush és Trump harciasabb diplomáciájával. Lévén – dél-koreaiak millióival együtt – a tűzvonalban, s rettegve phenjani és washingtoni kollégája kiszámíthatatlanságától, Mun mi egyebet tehetett, mint képletesen is odaült két fővendége közé.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!