Bár Orbán ünnepi szónoklatában a „homo brüsszelicustól” féltette és ígérte megvédeni Európát, az igazi veszély valójában a „homo orbanicus” elterjedése a kontinentális és világpolitikában. Névadójához híven, ez olyan politikus, aki képes a szélrózsa minden irányában egyszerre lovagolni, nézeteit alsóneműként váltogatja, mert kizárólag a hatalom megkaparintása és megtartása számít neki.
Ellentétben korábbi korok történelmi tragédiákat okozó (gyakran eltorzított) ideológiákat képviselő, s azokat közjóként hirdető vezetőivel, a homo orbanicusok önérdek által vezérelt vezérek. Ezért akár ellenségeiket is képesek váltogatni. Ellenségre ugyan múlhatatlanul szüksége van az örök nemzetmentőnek, ám tetszése szerint cserélgeti, hiszen – a még úgy-ahogy demokráciában – elegendő a hatalmi bázisa igényeihez szabni, ami annál könnyebb, minél igénytelenebb a hithű tábor.
Például a Pekinget hol ellenségnek, hol barátnak kikiáltó amerikai „orbanicus” mit sem törődik a tényekkel. Utóvégre az őt az elnöki székben tartó – és eltávolítása esetére zavargásokkal fenyegetőző – rajongói eleve a tényeken túliak világában élnek, bőven elég virtuális valóságukat folyamatosan táplálni. Az ide-oda csapongó, de azért az adott pillanatban célratörő Orbán-megnyilatkozásokhoz képest Trump vagdalkozásai észbontóak. A kevés, bár szaporodó republikánus bírálók legkarakánabbja, McCain szenátor viszont az egész típust jól jellemezte: „sületlen, hamis nacionalizmust feltálaló emberek, akik problémamegoldás helyett inkább bűnbakokat keresnek, s ugyanolyan hazafiatlanok, mint a múlt elavult dogmáihoz kapcsolódók, akiket az amerikaiak a történelem szemétdombjára vetettek”. S egy publicista szavaival: „Olyan emberek uralkodnak, akik hibát sohasem ismernek be, sohasem kérnek bocsánatot, s ami a fő, sohasem tanulnak a saját hibáikból. Holott aki szerint a hiba beismerése a gyengeség látszatát kelti, az még nagyobbakat hibázik, a csalhatatlanság téveszméje végül katasztrófához vezet, s csak abban lehet reménykedni, hogy nem mindannyiunk számára”.
Londonban a Brexitet ellenző orbanicus most konokul küzd a legkeményebb szakításért az unióval, mert May sem képes önkritikára és ő is a saját tábora elvakultjainak rabja. S ezek a táborok óceánon túl és innen sohasem zavartatták magukat logikától sem, ami egy tévedés beismeréséhez szintén elengedhetetlen. Nálunk például a nemzetállam elszánt harcosai lelkesednek az itáliai és ibériai szeparatistákért, akik éppen az olasz és a spanyol nemzetállamot vernék szét. S Európa újnacionalistáinak a „brüsszeli diktátum” elleni háborújukban láthatóan eszükbe sem jutnak a korábbi nacionalisták háborúi, amelyek tapasztalata szülte az uniót (a katalán válság frissítő ízelítőt ad abból, mennyire képtelen két – madridi és barcelonai – nacionalista a kompromisszumra). Míg a mi, hadai élén Brüsszel ellen rohamot vezénylő vezérünk (ti, sötétben bujkáló globalisták, reszkessetek!) elmulasztja elárulni nekik, hogy az unió politikájáról az a testület dönthet egyedül, amelynek ő is tagja. S a világért sem számolna be arról, konkrétan milyen csatákat is folytatott kollégáival, fenyegette-e őket vétójogával.
Az meg szórakoztató, hogy a honi porondon a kisebbség tiltakozó szavát meg sem hallva alkotmányt, választási szabályokat kikényszerítő politikus milyen hévvel képes ágálni az unió túlnyomó többségének akarata ellen. De szinte imitálva a mögötte nem létező többséget vizionáló Trumpot, a mi orbanicusunk az unió gazdaságának alig huszadát adó V4-eket nevezi ki kontinensünk motorjának.
S nehogy már a farok ne csóválhassa a kutyát!
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!