Máig előttem vannak annak a CDU-politikusnak a gúnyos mosolya, akinek 1980 tavaszán Bonnban azt mondtam, Moszkva azzal indokolja afganisztáni bevonulását, hogy meg kellett védeni a Szovjetunió déli határát: „hogyne, aztán majd azzal mennek be Pakisztánba, hogy meg kell védeni Afganisztánt…”. Sejtésem szerint hiába tartják Putyint nagyon okosnak és számítónak, valószínűleg mégsem fogta fel, hogy a krími einstandolással a nyugati világ Achilles-sarkát sebezte meg.
Nemcsak azzal, hogy a második világháború után először módosított erővel határt, hanem az oroszok szomszédságában élők egyaránt racionális és irrracionális, viszont a történelmi tapasztalatokon alapuló félelmei felélesztésével. Míg a nyugati hatalmak vezetőiben felidézte azt, amin nemzedékeik nevelkedtek: ha Hitlert időben és szembe erőt szegezve megállítják, amint Churchill hajtogatta konokul, el lehetett volna kerülni a világháborút.
A brit és francia kormányfő müncheni kapitulációja, Csehszlovákia beáldozása a náci mohóságnak olyan gyalázatos megalkuvás, amely a nyugati tudatban jóval élénkebben él, mint amit mi jaltai behódolásként emlegetünk, mert az valójában az amerikai republikánusok – önálló életre kelt – kampánytalálmánya volt Roosevelt utódai ellenében, akik újabb világháború híján hogyan is tudták volna kiszorítani Kelet-Európából a már itt lévő szovjet hadsereget?! Nem csoda, hogy még ifjabb Bush és Obama Fehér Házában is ott van Churchill mellszobra.
Az ukrajnai szeparatistáknak nyújtott leplezetlen orosz támogatás pedig kétségtelenül emlékezteti a nyugati vezetőket a szudétanémetek hitleri „kimentésére”, s ekként vajmi nehezen térhetnének ki a tekintélyes orosz kisebbségükre utaló baltiaknak a NATO-zászlóaljak telepítését sürgető kérése elől. Ezek persze főként jelképes katonai erők, de nem ellenérv, hogy legfeljebb órákig vagy pár napig tudnának az orosz rohamnak ellenállni: a Nyugat-Berlinben állomásozó nyugati csapatok sem lettek volna képesek többre, ám már Sztálin sem mert – pár hónap múltán abbahagyni kényszerült – blokádnál többre vállalkozni, s utódai sem kockáztatták a közvetlen konfrontációt Amerikával. Amikor tehát az e hétvégi varsói NATO-csúcson Obama és kollégái meghozzák idevágó döntésüket, aligha követhetik – még a közel-keleti fiaskók emlékével sem – Chamberlainék példáját.
A kocka el van vetve – mondhatják, de azt Putyin vetette el, aki szokásos propagandaháborújával egyelőre nem látszik kihátrálni a maga teremtette helyzetből. Utóvégre ő kényszeríti rá a NATO-t léte igazolására. Ráadásul tovább bonyolítja e képletet az orosz elnököt meghökkentő módon dicsérő óceánon túli elnökjelölt Trump, aki – ugyancsak a világháború óta először – nyíltan támasztott kétségeket Amerika atlanti elkötelezettségei iránt. Több nyugati elemző is egyetért abban, hogy e varsói a legfontosabb NATO-csúcs negyedszázada, tehát a hidegháború befejezése óta, ebben a – ha úgy tetszik – Moszkvával zajló „hűvösháborúban”. Szerintük az atlanti szövetségnek három kihívásra kell most hihető és főleg konkrét választ adnia: keletről az orosz, délről az iszlám állam fenyegetésére, míg belülről a Brexit – ne adj’ isten! – dominóhatásának elhárítására.
Mi azonban tudhatjuk, hogy Trumpról sem feledkezhetnek el.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!