Egyiptom egykor királyságbuktató „szabad tisztjei”, majd a hatalomban és a gazdasági kulcspozíciókban évtizedeken át berendezkedett tábornokai alighanem csak mosolyognak, amikor Talleyrand ama mondásával szembesítik őket, hogy a szuronyokkal sok mindent lehet csinálni, csak ülni nem lehet rajtuk.
Merthogy nekik egészen Mubarak bukásáig sikerült, s az iszlamista elnök Murszi múlt heti megbuktatásával akár újfent lehetségessé válik. Mármint a szuronyokon ülni más eszközökkel. Utóvégre az ötvenes években már egyszer leszámoltak a tróndöntésben szövetséges iszlamistákkal, föld alá kényszerítve (bár ezzel egyedüli ellenzékivé téve) a Muzulmán Testvériséget.
Most pedig az iszlamista kormányzás esztendeje alatt a „Tahrir téri forradalmárok” kritikus tömege jószerivel hozzájuk menekült, mint akiket a demokratikus Nyugat valamennyire talán képes befolyásolni, ellentétben az ideologikus fundamentalista mozgalommal. Kivált, hogy a kairói életfeltételek mintha máris javulnának, így enyhül a riasztóvá vált üzemanyaghiány, elárulván Egyiptom fő gazdasági támogatóinak, az olajgazdag arab rezsimeknek a korántsem csupán kibic szerepét Mursziék megbuktatásában. Miközben Tunéziától Tripolin át Gázáig az iszlamisták defenzívába kerültek, tanácstalanná váltak, ami szintén arra vall, hogy a kairói fordulatban nemcsak egyiptomi tábornokok voltak érdekeltek. A nyugatiak közül pedig éppen a közel-keleti közvetítő Tony Blair adta elsőként áldását – nagyobb és távlatibb veszélynek minősített – az iszlamisták detronizálására.
De ami Nasszernek, majd Mubaraknak – más világban és közel-keleti helyzetben – sikerült, előbbinek Moszkvára, utóbbinak (a szovjeteket kiebrudaló Szadat utódjaként) Washingtonra támaszkodva, az most is járható út lenne? Az iraki kvázi kudarc után a közel-keleti beavatkozásoktól rettegő Amerikával, az „arab tavasz” nyomán vérszemet kapott, jogait felismerő polgári mozgalmakkal és a kairói elnöki palotából ismét börtönbe vágott, már a térséget dominálni képzelő iszlamisták bosszúvágyával? Utóbbiak önfeláldozási, mártíromsági kultuszával tényleg nehéz a szuronyokat szembeszegezni, s bár a tábornokok az iszlamista vezérkar lefejezésétől remélik az egyiptomi lakosság talán harmadát is képviselő mozgalom megszelídítését, utóbbi (illegalitást jól ismerő) figurái viszont abban bíznak, hogy a (besorozott) katonák közt is jócskán akadnak híveik. S akkor valóban belesodródhat a legnagyobb és legfontosabb arab ország abba a polgárháborúba, amelytől az elemzők Nyugat- szerte rettegnek, hiszen ahhoz képest a szíriai akár el is hanyagolható hatású.
Egyiptom nélkül ugyanis sem háború, sem béke nem képzelhető el a térségben (előbbit Begin és Szadat különbékéje gyakorlatilag kiiktatta, s még Murszi sem merte ezt bolygatni, a hadsereg pedig a háta mögött együttműködött az izraeliekkel). De persze béke sem lehetséges Kairó aktív szerepe nélkül, a gázai tűzszünetek sora is bizonyította, s most a tábornokok javában zárják le a Hamász utánpótlási útvonalait. Egy polgárháború mindent destabilizálna és kétségessé tenne. Viszont a polgárbéke csak úgy lehetséges (az „arab tavaszt” elindító tuniszi példa tanúsítja), ha az iszlamistákat nem bezárják, hanem bevonják, s ők sem zárják ki magukat belőle elfogadhatatlan tételeikkel.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!